Kétes ösvényeken kutatunk
a sivatagban kiáltozván
Azzal a biztos tudattal, hogy ez a tér létezik.
Érzések és érzelmek gyűjteménye lenne?
Vagy ősi ereklyék kincsestára?
Esetleg követendő erkölcsi kódex?
Egyik sem.
Ez a hiábavaló zűrzavar itt bolygónkon,
szent intuícióktól mentes és
nem ismer magasztos, kimondhatatlan érzéseket.
Vajon valódi-e az a lélek, ami haldokol
a magasabb erők érintése folytán?
Vagy csak vérörökségünk az,
ami nyugtalanul áramlik ereinkben?
Hogy is lehetne a vérből fakadó lélek halhatatlan,
ha megköti érték és morál,
emberi jóság és helyes cselekvés?
Hol van a halhatatlan lélek?
Valóban birtokoljuk-e?
Lehet-e egyáltalán birtokolni?
A halhatatlan léleknek nincs helye, sem ideje!
Független az akaratunktól,
földi jóságunktól vagy méltóságunktól.
Amikor a sivatagi éjszakában bolyongunk,
mint céltudatosan vándorló zarándokok,
iránytűnek csak a lélek bizonyosságát véve,
akkor szívünk kimondhatatlan üressége folytán
nagyon közel állunk hozzá.
Végül aztán
felismerjük szellemi szegénységünket.
S csak ekkor láthatjuk fellángolni
a Hét Csillag ragyogását.