„Ha felemelkedhetnél oda, ahol nem él teremtmény, akkor meghallanád, mit mond Isten.”
(J. Böhme: Dialogues on the Supersensual Life [Párbeszédek a érzékekfeletti életről])
Ádám és Éva Édenkertből való kiűzetésének bibliai képe jól ismert a nyugati kultúra számára, de sokan pusztán mítoszként kezelik. Vannak azonban olyanok, többek között Helena Blavatsky vagy Gerald Massey, akiknek az ősi mítoszokról, legendákról és a mi modern hagyományunkban keletkezett történetekről az a véleményük, hogy „minden ilyen elbeszélésnek van egy valóságos, történelmi szála.” [1] Ez a cikk nekik szól.
Amikor az első szülőpárról olvasunk a Teremtés könyvében, akiknek, miután Isten Parancsát megszegték, el kellett hagyniuk a Paradicsomot, intuitív módon érezhetjük, hogy van benne valami. Az „intuitív” ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az ember többé nem vallásos dogmán keresztül észleli a világot, hanem hagyja saját belső bölcsességét megszólalni, még akkor is, ha az általa közvetített fogalmak és képek még mindig nagyon homályosak és rejtélyesek.
Ilyen esetben az embernek az a halvány érzése támad, hogy abban a világban, amelyben élünk, a lelkünk száműzetésben van, és a bibliai mítosz az elveszett boldogság, béke, öröm és harmónia érzését fokozza bennünk. Manapság sokat beszélünk arról, hogy minden egy: hogy az emberek egységet képeznek egymással, a környezetükkel és az univerzummal. Ez idillikusan és magasztosan hangzik, sőt egyfajta szlogenné vált az Új Korszak emberei számára. A külső világ azonban, úgy tűnik, éppen ennek a képnek az ellenkezője.
Nagy léptékben nézve: háborúk, környezetrombolás, állatkínzás, javak igazságtalan elosztása, kizsákmányolás; kicsiben pedig: kölcsönös viták, viszály, csalás, árulás, kirekesztés, szegregáció, vádaskodás, versengés, harc a túlélésért, stressz és elkülönülés érzése, amik egyáltalán nem a teremtés egysége felé mutatnak. Tehát itt a megnyilvánulás kétféle mátrixáról van szó: az egyik a képzeletünkben vagy az ősemlékezetünkben létezik, míg a másik az, amit a mindennapjaink során tapasztalunk.
Ezt a két mátrixot láthatjuk az élet fájának, valamint a jó és rossz tudás fájának bibliabeli képében is. Az élet fája képviselheti az isteni világ egységmátrixát. Az „élet fája” név arra utal, hogy a halálnak nincs helye benne; vagyis az élet egy folyamatos, megszakítás nélküli, mindent átfogó áramlat, melyben minden lény kapcsolatban áll és kommunikál egymással és az élet mindent kimeríthetetlen erővel lát el; egység, boldogság, áldás és hatalmas lelkesedés.
A jó és rossz tudás fája másrészt az anyagi világ mátrixa lehet, melyben a durva anyag, úgy tűnik, egyfajta „fényelnyelő” szerepet játszik, olyan tényezőként, ami az élet különböző formáit elválasztja egymástól. A fény az információ hordozója; melyben nincs helye az úgynevezett gonoszságnak, tudatlanságnak, feledékenységnek, elkülönülésnek, sötétségnek, árnyéknak és a legtágabb értelemben vett hiányosságnak. A sűrű anyaggal való kapcsolat, úgy tűnik, elválaszt minket az Isteni Mátrixtól, aminek következtében valóságképünk nem egységes, hanem kettőssé, ellentétessé, részlegessé és énközpontúvá válik. Ahelyett, hogy a teljes képet látnánk, mindent egyéni szempontok alapján észlelünk, egyes jelenségeket kedvezőnek, azaz jónak látunk, másokat pedig kedvezőtlennek, azaz rossznak.
Korlátozott tudatunk és az általa kapott impulzusok következtében egy olyan világban találjuk magunkat, ami ellenséges, veszélyes és idegen és ahol szenvedést, fájdalmat és veszteséget tapasztalunk és harcolunk a bennünket fenyegető veszélyekkel szemben. Ez a föld egyrészt a mi fizikai testünk, melyben betegségeket élünk át és a bennünk élő „gonosszal” szembesülünk, másrészt a külső világ. A jó és a rossz tudásának mátrixa által mi is részben jóvá részben pedig rosszá váltunk. Ahogy a lengyel énekes, Kazik énekli Arahja című dalában [szabad/nyersfordításban]:
A testemet egy fal választja szét,
Tíz ujjam van a bal oldalon,
Tíz pedig a jobb oldalon,
A fej egyenlő részben van mindegyik oldalon.
Az utcámat fal választja szét,
A jobb oldalon neonlámpák égnek,
A bal oldal teljesen sötét,
Függöny mögül nézem mindkét oldalt.
A bal oldal sohasem ébred fel,
A jobb oldal sohasem alszik,
A bal oldal sohasem ébred fel,
A jobb oldal sohasem alszik. [2]
A szétválasztás, mintha valamiféle bűvös erő hatására jelent volna meg, ami valamilyen szinten hipnotizálta az ember prototípusának isteni tudatát, hogy higgyen a megosztottságban és a korlátozottságban.
Csillaganya, mint az Élet Fája
A fenti megérzéseket és feltételezéseket sok korunkbeli kutató tudományos felfedezései igazolják, különböző területekről, ezek szintézise megtalálható abban a tudásban, amit az amerikai pszichofiziológus és elektromérnök, Daniel Winter tár elénk.
A pitagoreus Filolaus és Platón tanítványa, Theétetusz felfedezései nyomán a modern kutatók (J.P. Luminet és J. Weeks) azt vetették fel, hogy az egész világegyetem nagy valószínűséggel gömb alakú, véges a mérete és egy szabályos dodekaéder szimmetriájával rendelkezik – vagyis 12 egymáshoz kapcsolódó szabályos ötszögből álló téridom. Szerintük ez a forma magyarázatot adhat a mikrohullámú háttérsugárzás kiterjedéseire.
Daniel Winter ehhez hozzáfűzi, hogy a szabályos dodekaéder geometriája lehetővé teszi az ideális és fraktális hullámtömörülést és gyorsulást. E geometria elektromos mezejének fraktális összeroppanása olyan centripetális erőt hoz létre, ami az elektromos töltést a középpont felé húzza – és ez hozza létre az életet! Továbbá a gravitáció oka is, és az a tény, hogy lehetővé teszi a deformáció mentes, végtelen tömörítést, magyarázatot ad Einstein egyesített mezőelméletére.
A fizikusok szerint a világegyetem 99.99%-a plazma, vagyis elektromos töltésű felhő. Néhány mai tudós úgy gondolja, hogy ez a plazma öntudattal rendelkezik. A világegyetem geometriai vonalainak „peremein” plazmalények élnek, melyeket egyenlővé tesznek az angyalokkal. Az angol nyelvben az „angel” és az „angle” szó hasonlósága nem véletlen.
Visszatérve a töltésekkel teli plazmára: egyszerűen azt mondhatjuk, hogy az elektromos töltés a világegyetem alapvető építőköve. Noha minden ebből áll, a mi valóságunk mátrixában egy olyan anomália keletkezett, aminek következtében az élőlények elveszíthetik azt a képességüket, hogy vonzzák ezt az összenyomható anyagot. És ez egyenlő a halállal, a haldoklás jelenségével.[3] Meglehet, ezért nevezik a gnosztikusok a mi életterületünket gyakran „haláltermészetnek”.
Dan Winter újra felfedezte és a modern tudomány nyelvén bizonyította, hogy az a mátrix, amire a mi világegyetemünk épült, az úgynevezett Csillaganya – egy szabályos poliéder, ami ötvözi mind az öt platóni testet. Ezek az aranymetszésnek megfelelően egymásba ágyazódnak. Platón „Timaeus” című párbeszédében a világot alkotó négy elemnek nevezte őket. A tetraédert a tűzzel, a kockát a földdel, az oktaédert a levegővel, az ikozaédert pedig a vízzel hozta kapcsolatba. Az ötödik testről – a dodekaéderről azt írta, hogy „Isten akkor használta, amikor megfestette a Világegyetemet”, ezzel valószínűleg a pitagoreusok korábbi hagyományára utalt, akik a dodekaédert egy olyan váznak, illetve keretnek tartották, ami a mennyek alapját képezi.
A dodekaéder lehet ilyenformán az isteni tűzéter geometriája, amit az ezoterikus tudomány elektromos [tűz] éterként ismer. Dan Winter szerint az öt szabályos téridomból álló Csillaganya egy ideális háromdimenziós elektromos mező, a tökéletes önmagába illeszkedés és önmagához való hasonlatosság szimmetriája, egyben az emberi DNS, valamint a földrajzi fokhálózat és az Állatöv szimmetriája is, melyek egymásba illeszkedő hálózatot képeznek.
A DNS-ünk szerkezete tehát szabályos dodekaéderen alapul, melynek oldalait ötszögek képezik. Ugyanakkor hatszögeken is, mert a dodekaéderbe elhelyezhető egy kocka úgy, hogy az alapját 32 fokkal megdöntjük. Ezt a különös, pentagonális geometriát évszázadokig a hímnemű „megtermékenyítő” elvvel azonosították. A fizika nyelvén elektromosságnak nevezhetjük. A hexagonális geometriát viszont a befogadó és szülő nőnemű princípiummal hozták kapcsolatba, vagyis a mágneses energiával tudjuk társítani. Az elektromosság eloszlásának pontos isteni mintája a megnyilvánult világban „a vizek felett lebegő Szellem”, ez az „Ige, ami kezdetben volt”, a Logosz. Ezt a szellemet csak akkor tapasztaljuk, amikor a szívünk által generált elektromos mező toroid alakú, azaz gyűrű formájú.
És akkor válik gyűrű formájúvá, amikor a személy boldog és különleges tüzet gyújt a szívében. Akkor a szív, mint egy kígyóbűvölő fakír, elkezd harmonikus, folyamatos hangot adni, ami hatást gyakorol a DNS „kígyóira”. Beprogramozza és (a szívből áradó hang összhangjának köszönhetően) addig hajtogatja őket, amíg a DNS tórusszá nem válik, azaz gyűrűformát vesz fel. Azután berobban, befelé süpped egyre több és több tűzenergiát vonzva magához és a fraktál elv alapján „beilleszkedik”, illetve „beágyazódik” a világegyetem energiájába. A szívnek ez a geometrikus-elektromos alkalmazkodása az univerzum erőteljes energiáihoz, az isteni mátrixhoz, Csillaganyához, a Logoszhoz, és a velük való egyesülés olyan eksztatikus hullámokat és kimondhatatlan boldogságot kelt, ami a „bukás” előtt, a „paradicsomból való kiűzetés” előtt az ember természetes állapota volt.
Ezen a ponton megkérdezhetjük önmagunktól: a nap során milyen gyakran érzünk ilyen eksztatikus boldogságot? Ilyen érzések olyan pillanatokban keletkeznek, amikor egy szempillantásnyi időre kilépünk a Mátrixból, az „eredendő bűnből”, a „bukásból”, „elkapjuk a gyöngyöt” és győzedelmeskedünk a Halál felett. [4] Sajnos legtöbbünk számára ezek a pillanatok olyanok, mint a gyorsan ellobbanó gyufa lángja; néhány fényes pont a látszat-élet nagy sötét anyagán. Ezért személyiségként halálnak vagyunk kitéve; egyéni tudatunk nagyrészt elpárolog az adott inkarnáció és a testtől való elszakadás után. E világbeli állapotunkat a gnosztikusok már régóta ismerik, ahogy a „Shamballa szerzete” című könyv szerzői leírták: „E terület legnagyobb valósága a halál – és az élet csak látszat.”. [5]
A jó és rossz tudásának fája
Dan Winter szerint a jó és rossz tudás fájának mátrixa egy olyan frekvencián alapul, ami azzal a fénysebességgel egyezik meg, ami tojáshéjhoz hasonlóan veszi körül a Földet. Az Egyetemes Bölcsesség azt állítja, hogy a földi természet asztrális anyagának rezgésfrekvenciája 450 és 700 teraherz között mozog. Amikor egy ember negatív módon lépi át ezt a rezgésszintet, vagyis amikor annyira lelassul, hogy ennek a rezgésnek az alsó határa alá kerül, akkor személyisége többé nem képes fenntartani a fizikai testét és felmondja a szolgálatot, felbomlik és meghal, személyisége pedig megsemmisül. Ez a fajta halál kárhoztatja az emberi mikrokozmoszt a születés és halál kerekén való végtelen körforgásra. Másrészt, ha az ember képes az isteni mátrix terének érintésére reagálni és fokozatosan emeli a rezgésszintjét, akkor megvan a lehetősége arra, hogy kikerüljön a földi természet rezgésfrekvenciájából, aminek eredménye a „feltámadás”, legyőzi a halált, megszabadul a téridő világától és belép arra a kozmikus területre, ami az Isteni Terv szerint működik, és ahol minden az „örök jelenben” történik.
Genetikai kódunkban, melynek szerkezete, ahogy említettük, dodekaéderen alapul, olyan változások történtek, melyek korlátozták az isteni mátrixszal való kapcsolatunkat. Ez a korlátozás úgy történt, hogy DNS-ünket egy bizonyos nyelv alapján programozták be. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, másfajta megvilágításban kell tekintenünk az ábécére. A kabbala azt tanítja, hogy az ábécé betűi nem csupán egyszerű írásjelek egy papíron vagy a számítógép képernyőjén, hanem az ősenergia hatalmas, csodálatos erői. Alakjánál, hangjánál és rezgésénél fogva a betű úgy működik, mint egy antenna, ami az univerzum energiáit gerjeszti és irányítja.[6] Orosz tudósok és nyelvészek azt találták, hogy a genetikai kód ugyanazokat a szabályokat követi, mint az összes emberi nyelvünk. Ennek eredményeként az emberi nyelv nem véletlenszerűen, hanem DNS-ünk tükröződéseként jelenik meg.
Az ábécék betűi a tóruszon (az isteni mátrix elektromos mezőjén) elhelyezett „arany spirál” helyváltoztatásával alakultak ki, ami a platóni testek szimmetriatengelyeinek megfelelően hajlik meg. Elég a spirál „hajszálnyi” elmozdítása ahhoz, hogy megkapjuk az ábécék következő betűit.
Az emberi DNS kizárólag a szabályos tetraéder szimmetriatengelyein alapuló nyelven lett programozva, ami az isteni embert valamiféle gólemmé alacsonyította – olyan lénnyé, amelyiknek nincs valódi, isteni lelke. Egyébként a gnosztikus testvériségek ugyanezt a tudást adják tovább évszázadok óta, különbséget téve a természetlélek és az isteni lélek között, mely utóbbinak a jelképe a szabályos (fraktális) ötszög, illetve pentagram!
A szabályos tetraéder, ami a tűz földi eleme, nem fraktális természetű, a „tetra-hexa-ikoza” geometriához tartozik, ami nem képes vonzani az elektromos töltést. Ez nem jelenti azt, hogy ez a geometria hibás – ez a Csillaganya részét képezi. A fraktálgeometriával szemben, melynek feladata az, hogy mindent életre keltsen, biztosítsa mindennek az egymással való kommunikációját, gravitációt hozzon létre és dinamikusan növekedjen, ennek a geometriának a feladata a különböző léptékű rendszerek stabilitásának és egyensúlyának a fenntartása.
Ez a geometria elősegíti a tehetetlenséget, a stagnálást, a felhalmozódást, a tárolást, a támogatást, az elválasztást és a megőrzést. Ily módon lehetővé teszi az olyan viselkedésformákat, mint a hazugság, manipuláció, titkolózás és a valóság rejtegetése. Ennek a kétfajta geometriának és a hozzájuk tartozó energiáknak teljesen eltérő feladatokat kell teljesíteniük. Világunkkal, úgy tűnik, az a probléma, hogy ezek bennünk, és így a mi valóságunkban is, egymástól bizonyos mértékig mesterségesen el vannak választva. Ez az elkülönülés sok mítoszban isteni párokra (Ozírisz és Ízisz, Orfeusz és Euridiké) való szétválásként jelenik meg. Szellemi szinten pedig a Lélek és a Szellem elkülönülésében tükröződik.
Ennek eredményeként többé nem a Szellem isteni tüzéből (az elektromos éterből, [azaz a tűzéterből]) élünk, hanem egy istentelen tűzből, ami az énközpontú tudatunk szubsztanciája. Ennélfogva állandó energiahiányban szenvedünk, amit külső dolgokkal pótolunk, többek között azzal, hogy más lényeken élősködünk. Az egységtudat elvesztésével nagymértékben elvesztettük az empátia, együttérzés képességét is, vagyis egy olyan világban élünk, ahol minden téren szenvedés van.
Ezeknek a változásoknak a nyomán jelenleg az isteni mátrix Állatövének 12 szent ereje helyett, 12 szennyezett, eonikus, állatövi erő hatása alatt állunk. Ezek többek között a 12 pár agyidegen keresztül hatnak ránk, melyek alapján a valóságot észleljük. A valóságnak csak egy töredékét mutatva becsapják az érzékszerveinket és korlátozzák a tudatunkat. Továbbá egész lényünkhöz láthatatlan szálakkal kapcsolódnak, szennyezett impulzusokat küldenek felénk, melyeknek befolyása által állandóan növeljük karmikus terhünket. És ez pedig a születés és halál kerekének börtönében tart bennünket; amit a buddhisták a szamszára kerekének neveznek.
Ezt az információt nem úgy kell tekinteni, mintha bármiféle lényeket, fajokat vagy isteneket vádolni akarnánk. A „mi-ők” hozzáállás a jó és rossz tudás fájának mátrixához tartozik, ami polarizálva tart minket, áldozatot csinál belőlünk, és blokkolja a „fraktális” mivoltunkat. Szellemi szempontból jó, ha tudjuk, hogy mindezt önmagunknak köszönhetjük és mindabban, amit tapasztalunk, ajándék rejlik. Erre később még visszatérünk a cikksorozatunk során.
A bibliai mítoszban látjuk az első szülőpárt, amint esznek a tiltott gyümölcsből, ami azt jelenti, hogy kapcsolatba lépnek a polarizált mátrixszal. Ennek eredményeként tudatosul bennük saját mezítelenségük, vagyis az a tény, hogy elvesztették „fényruhájukat”, isteni lelküket. „Állatbőrökbe” öltöztetik őket, vagyis biológiai formát öltenek egy sűrű anyagi testben.
A földet körülvevő elektromágneses burokban élve, isteni lelkünktől elválasztva, ebben a mátrixban szinte programozott bio-robotokká, automatákká változtunk. Természetlelkünkkel egyfajta intelligenciát is kaptunk, de ez alacsonyrendű gondolkodásban nyilvánul meg, ami konkrét, hétköznapi dolgokra korlátozódik, testünk állati ösztöneivel párosulva, félelemhez kötött, polarizált és énközpontú. Viselkedésünkben elődeink mintáit követjük, szeretjük a hagyományokat, a változatlan szertartásokat, abban hiszünk, amire gyerekkorunktól fogva neveltek minket, a csorda ösztöneit követjük. A családban és a társadalomban betöltött szerepeinkkel azonosulunk. Engedelmeskedünk a külső irányításnak, és ha valami kellemetlenség történik velünk, a külső körülményeket okoljuk. Érdeklődésünk az anyag világa, a javak felhalmozása, a karrier, a szaporodás és a túlélés körül forog. Ebben az értelemben jobban megértjük Mária Magdolna evangéliumának szavait:
„Az anyag szüli a szenvedélyt, mely nem egyenrangú, valami olyasmiből ered, ami a természet ellentéte. Ezután zavar támad az egész testében.
Ezért mondtam azt nektek, hogy Legyetek igen bátrak, és ha elbátortalanodnátok, legyetek mégis bátrak a természet különféle formáinak jelenlétében.” [7]
(folytatás a 2. részben)
_______________
Források:
[1] H.P. Blavatsky, „The Secret Doctrine” [A Titkos Tanítás], Book I, Part II, Par. I. Symbolism and Ideographs
[2] Kazik/ KULT: Arahja című dala
– magyarul szabadfordításban
https://www.youtube.com/watch?v=A8d3QBMWUgs
[3] Dan Winter – lengyelül és angolul: https://www.youtube.com/watch?v=Pn8R_mHIarA
https://www.youtube.com/watch?v=pNTGBKkWNK8
[4] Angolul: The Hymn of the Pearl – The Acts of Thomas (gnosis.org)
[5] Catharose de Petri, Jan van Rijckenborgh, „The Brotherhood of Shamballa”, (the Mother of the Living, Chapter III), Second, revised edition 1986, Cornerstore Library 1, Rozekruis Pers-Haarlem, the Netherlands
[Magyarul: Catharose de Petri, Jan van Rijckenborgh: Shamballa szerzete, (III. fejezet: Az élők anyja), kiadó: Lectorium Rosicrucianum, 1997)
[6] Angolul: http://www.goldenmean.info/dnaring/
[7] Mária Magdaléna evangéliuma, 4. fejezet, 30-31; (Arany László fordításában)
