Leonardo da Vinci halálának 500. évfordulója alkalmából 2019-ben kiállítás nyílt „Leonardo da Vinci – egy géniusz 500 éve” címmel. Ez a kiállítás munkásságának legátfogóbb és legrészletesebb bemutatója. Körbejárta a világot, megjárta Almatyt, Athént, Denvert, Firenzét, Ottawát, Richmondot, Szöult, Sao Paulót és Tel Avivot. A kiállítás több, mint a hagyományos művészeti kiállítások: a látogató egy olyan fényekkel, színekkel és hangokkal teli környezetbe merül, ami minden érzékszervre hat.
A kiállítási térben da Vinci hihetetlen művei között találjuk magunkat. A látogató, aki kész megnyílni az ismeretlen számára és összekapcsolódik belső lényével, felfedezi da Vinci munkáinak örök érvényű és időtlen voltát.
A jelképek értelmezésének háromféle módja
A jelképek általános értelmezését tekintve, a korai kereszténység egyik nagy filozófusa, Origenész (185-254), háromféle lehetőséget említ: „testi”, „lelki” és „szellemi” értelmezést.
A „testi” értelmezés csak történeti szempontból érvényes.
A „lelki” értelmezés hiten alapul. A történelmi folyamatok, a megváltás történetének értelmében, az ember lelki szükségleteit elégítik ki, mint például a biztonság, védelem és szeretet iránti igényét.
A „szellemi” értelmezés az a szempont, ahol örök szellemi törvények nyilvánulnak meg történelmi, valós vagy látszólagos módon, melyeket mindenki átélhet a jelenben. Ez egy olyan út, melynek az a célja, hogy belsőleg érzékennyé tegyen minket a fényre és a szellemi éterre, valamint arra, hogy megnyissuk magunkat a legbensőségesebb érzésnek, az élet és örökkévalóság misztériumának.
Az isteniség sokféle jellel közeledik az emberhez ily módon építve fel a tudás hídját.
Minden ember művész
Manapság a Vízöntő kor befolyásai erőteljesen hatnak a tudatra. Hasonló erők hatottak közel 600 évvel ezelőtt a Reneszánsz korban is, amikor a művészet terén is szakítottak a hagyományos megjelenítési formákkal és a merev gondolkodással. Példa erre a tér újfajta értelmezése a távlat használata és irányítása által a festészet terén. Ennek a művészi felfogásnak következtében jelentős változás történt a tudatban is, ami sokakban félelmet és elutasítást keltett, ahogy Jean Gebser említeti Az örökké jelenlévő kezdet[1] című könyvében, ami erről a tudati ugrásról szól és amit A művészet lényege[2] című mű is idéz.
A 20. század elején a téridő ismét vizsgálat tárgya lett egy egészen újfajta értelemben. A tér és az idő mind a művészetben, mind a tudományban viszonylagossá vált. Picasso képeinek térbeli elrendezésével megteremtette a kubizmust. Einstein ugyanakkor kidolgozta a Relativitás elméletét (1905-1907 körül), melynek segítségével tudományosan bizonyította az idő viszonylagosságát.
A háromdimenziós gondolkodás idejétmúlttá vált. Az idő és a tér viszonylagosságával összefüggésben egy újfajta megvilágítás jelenik meg. Egy új dimenzió küszöbén állunk. Az egyetemes tudás és erő a kiteljesedés felé hajt minket. Mi jellemzi ezt az új dimenziót? Megértés. Az a belső tapasztalás, hogy a tudomány, vallás és művészet egységet képez, túlmutat a művészet hagyományos, időhöz kötött felfogásán és új fogalmat alkot, ami minden elképzeléstől és elfogultságtól mentes: „Minden ember művész” jelentette ki Jan van Rijckenborgh a Művészet lényege című művében.
Ez azt jelenti, hogy minden ember önmagában rendelkezik azzal az alkotóképességgel és erővel, hogy megváltoztassa ezt a valóságot. Az új dimenzió, ami már mindenütt jelen van, a reneszánsz „távlataként” nyílik meg a számunkra[3].
A „reneszánsz” először is azt jelenti, hogy „újjászületés”. Másodszor kulturális és történelmi kifejezés, ami a kultúra és művészet virágzására utal és elsősorban a régi kulturális értékek felfrissülésében különbözik az előző koroktól. Harmadszor, 1855 óta ezzel a névvel illetik azt a kulturális és művészeti korszakot, ami a 15. században kezdődött Itáliában. A régi görög kultúra erőteljes hatása nyomán, amire az egyén egyenjogúsága, valamint számos tudományos és esztétikus érték elvilágiasodása jellemző.
Ez volt az a kor, amit a vallások, a művészetek és a tudomány eredetének a kutatása jellemez. A kultúra nem csak az élet külső felét érinti, hanem ennek a mozgalomnak az előfutáraként az ember megújulását, önmaga és a világ megismerését, amelyben él, – azaz egy belső megújulási folyamatot is jelent.
Visszatérés a forrásokhoz
A reneszánsz legjelentősebb ihletforrása Platón és Arisztotelész volt. Tucatnyi művész és író próbálta Platón elképzeléseit újfajta módon kifejezni és ez a hatás a társadalom minden szintjén látható volt.
Az európai kultúra központja és a reneszánsz bölcsője Firenze volt, ahol a Medici család és azon belül Cosimo de Medici volt a régi görög szövegek legnagyobb népszerűsítője. Marsilio Ficino nagy szerepet játszott a görög filozófusok újra felfedezésében. Ő volt a kor új gondolkodásának legfőbb terjesztője azáltal, hogy megalapította az Új-platonikus Akadémiát, ami teljes mértékben Isten, kozmosz és ember (mint mikrokozmosz) kapcsolatának kutatásával foglalkozott.
Cosimo de Medici kérésére Ficino számos művet lefordított, köztük Hermész Triszmegisztosz, Pitagorasz, Orfeusz és Zoroaszter munkáit. S abban a pillanatban, amikor ezeknek a műveknek a tartalma ismertté vált, számos addigi dogma tarthatatlannak bizonyult, mivel ezek a művek megvilágosították az emberek tudatát.
Buzgón törekedtek a szellemi újjászületésre, az eredeti, szellemi ember helyreállítására, akit az anyagba süllyedés veszélye fenyegetett. Az újjáéledt antik művészet és filozófia ezt a tökéletességre való törekvést szolgálta. A kor jelszava „Ad Fontes” volt – azaz vissza a forráshoz.
Leonardo Da Vinci és az egyetemes ember
A reneszánsz egyik fő elképzelése az univerzális, sokoldalú ember volt. Leonardo da Vinci pedig ezt a reneszánsz embertípust személyesítette meg, mivel festő, szobrász, építész, mérnök, tudós és zenész volt egy személyben.
Da Vinci sok dologgal gazdagította a művészeteket. A festészet történetének egyik legismertebb festménye a La Gioconda, azaz a Mona Lisa. Ugyanakkor számos tudományos kísérletet végzett, köztük mérnöki találmányokkal, melyek elképesztették, sőt meg is rémítették a kor emberét, mint például az életmentő készülék, bicikli, ejtőernyő, nem is beszélve a helikopterről.
A rajzolás terén a távlatok mestere volt: rajzai olyan megdöbbentő hatást keltenek, ami „belehelyezi” a nézőt a képen megjelenő térbe korábbi munkáival ellentétben, ahol Isten mindenütt jelenvalóságának az elképzelése volt a fő szemléletmód.
Leonardo számára az emberi test egy kifinomult és bonyolult gépezet volt, ami nagyon sokféle mozgásra képes. Tanulmányozta, hogy miként határozzák meg a formák az emberek és állatok fizikai viselkedését, valamint hogy az emberek hogyan fejezik ki az érzelmeiket. Mindenek felett pedig az a kérdés foglalkoztatta, hogy miféle rejtett mechanizmusok irányítják magát az életet?
Leonardo Vitruvius-tanulmánya az emberi test méretarányainak elosztását ábrázolja, az i. e. első században élt római építész, Vitruvio által kiszámított aranymetszés szabályai alapján. A Vitruvius-tanulmány az aranymetszés segítségével az emberi test tökéletes arányait mutatja be.
Az aranymetszés az elemek harmonikus kapcsolata, ami a természetben mindenütt megtalálható. A reneszánsz gondolkodók számára ezek az arányok matematikailag és esztétikailag tetszetősek voltak, a világegyetem szerkezete számára pedig alapvetőek. Ezeknek az arányoknak tehát az ideális emberi test méreteiben is tükröződniük kell.
A Vitruvius-tanulmány az emberi testet kétféle helyzetben ábrázolja: az egyik egy körbe, a másik egy négyzetbe illik bele. Az új ember arany pentagrammaként helyezkedik el az ábrában; megújult testének tökéletes körében szárnyas lényként jelenik meg.
A pentagramma a mikrokozmikus embert jeleníti meg. A pentada (az ötös szám) az éterhez kapcsolódik, az ötödik elemhez, ami mivel különbözik a többi négytől és egyedi, sohasem változik. A régi alkimisták az ötödik elemet kvintesszenciának nevezték, vagy más néven éternek, illetve léleknek.
Az ötszög geometriai ábrázolása a rejtélyes pitagoraszi pentagrammából, a pentalfából áll. Ez a geometrikus ezoterika alapvető jelképes ábrája volt. Igen említésre méltó volt a hatása a filozófiában és a művészetekben. Platónon és Vitruviuson keresztül jut el hozzánk. A reneszánsz nagyjai közül sokan, köztük Leonardo da Vinci is, merítettek az ezoterikus geometria tudományának forrásából.
Az aranymetszés, más néven isteni arány, – az arany szám – amit a görög Phi betű képvisel, egy irracionális szám, ami az ötszög oldala és átlója közötti kapcsolatból ered. Az ókori Görögországban az aranymetszés az elképzelhető legszebb és legharmonikusabb arány megtestesítője volt.
Platón számára a geometria valamiféle közvetítő szerepet játszik az érzékelhető és az érzékek számra megfoghatatlan dolgok között és ezért olyan módszer, ami a lelket az örökkévaló lény felé fordítja: a tudományos szellem számára pedig olyan előkészítő iskola, ami a lélek tevékenységeit az emberfeletti dolgok felé vezetheti. Platón szerint a geometria elősegíti a filozofikus gondolkodást, mert arra kényszeríti a lelket, hogy a Változhatatlan felé forduljon.
A szent geometria az isteni terv fizikai világban való megnyilvánulásának a kifejezéseként született, vagyis bármely megnyilvánult formának a metafizikai mintája, illetve eredeteként, mivel minden természeti növekedésmintázat mögött egy geometriai struktúra fedezhető fel. A szent geometria egyik alapelve a „mint fent, úgy lent” hermetikus bölcsesség. Ez az elv annak az elképzelésnek felel meg, hogy „a mikrokozmosz a makrokozmoszt tükrözi”, ami szükségképpen azt is jelenti, hogy a megnyilvánult világegyetem a törvényeivel és a szerkezetével magában az emberi lény felépítésében is tükröződik. Ily módon kézzelfogható kapcsolat alakult ki a világegyetem teremtése és az ember teremtése között, aminek természetfeletti jelentése lehet, vagyis egyfajta szent értelmet nyer. Ennek eredményeként a geometria többé nem pusztán gyakorlati tudomány, hanem szellemi tapasztalattá válik, ahogy Jesus Zatón írja a Szent geometria című munkájának[4] 54. oldalán.
A művészet, tudomány és vallás egységet képez, a megszabadító világosság eme három impulzusának megvalósulása a valódi Művészet felemelkedéséhez vezet:
– eszményi ihlethez,
– egyetemes tudáshoz, az alapvető vágyhoz,
– egyetemes energiához, vagyis az egyetemes művészet megvalósító impulzusához.
A művész, – azaz minden ember, akit ez a három impulzus vezet, és ezáltal tanúja a valódi fény birodalmának, akár forma, akár szín vagy hang által, – az eredeti életből megvalósít valamit a világban, s ezáltal hidat képez közöttük.
[1] Jean Gebser: A mindig jelenlévő Eredet (Ursprung und Gegenwart), Ohio University Press, 1991
[2] A művészet lényege. Pentagram cikk, megjelent a 34. évf. 2014/1 számában, 22-37. oldal
[3] A humanizmus négy évszázados álma, Pentagram cikk, megjelent a 23. évf. 2001/3. számában, 12-15. oldal
[4] Jesus Zaton: Geometria Sagrada (Szent geometria), São Paulo: Publicações Civitas Solis, 2017.
