Az ember állandóan keres valamit és mindig vár valamire. S amikor megtalálja a keresett dolgot, vagy egy várt dolog beteljesül, kiderül, hogy nem egészen ezt kereste. Effajta tapasztalat alapján az a meggyőződés alakul ki az emberben, hogy az élet a keresésről szól és nem a megtalálásról. Ez azonban szöges ellentétben áll azzal az evangéliumi kijelentéssel, hogy: „Keressetek, és találtok. Zörgessetek és az ajtó megnyittatik számotokra.” Ugyanez a helyzet a szerelemmel is. Az ember szerelmes lesz, de idővel a szerelme tárgya egy ismeretlen arcát fedi föl előtte, és ezáltal a szerelem egyszerűen elpárolog. Hát érti ezt valaki? Ennek mindig így kell lennie?
A rózsakeresztesek szerint ez a nagy keresési kényszer, illetve az állandó remény abból a fájdalmas érzésből ered, hogy nélkülözünk valami lényeges dolgot, az elveszett tökéletesség emlékéből származik, ami a szívünkből szól hozzánk. Tehát: a halandó emberben van egy halhatatlan elem, ami kényelmetlenül érzi magát ebben a mulandó világban és vissza szeretne térni a múlhatatlan világba. Ezért aztán semmiféle siker, eredmény, amit ebben az átmeneti világban ér el, nem képes kielégíteni őt. Csupán egyetlen dolgot kíván: visszaállítani a rég elveszett állapotot.
Ugyanez a helyzet a szerelemmel is. Egyetlen halandó sem képes betölteni a mi eszményünk szerepét. Mivel az ember szíve egy eszményre vágyik, mintha tudná, hogy létezik ilyen és valahol meg lehet találni. De nem itt, ahol előbb-utóbb mindennek el kell tűnnie. Tehát lennie kell valahol egy tökéletes világnak, és ez az, amit keresünk, ez az, ami után vágyunk. Vajon ezt a keresést siker koronázza majd? Vajon a vágyaink kielégülnek egyszer?
Ebben az összefüggésben szeretnénk idézni egy rövid részletet Jan Amos Comenius „Unum necessarium” (Az egyetlen szükséges dolog)[1] című művéből:
Miért csüggedünk el, azt gondolván, hogy ezek a jobb dolgok iránt való istenadta vágyak semmire sem vezetnek, és hogy az ember állandó próbálkozása, hogy végre elérje a remélt sikert, sosem teljesül? Valójában, ha az Isten és a természet semmit sem tesz hiábavalóan (amit a filozófusok állítanak és megdönthetetlen axiómának tartanak), mire lett volna jó Istennek ily mélyen gyökerező vágyakat vetni el az emberi szívbe, ha sohasem akarta volna, hogy ezek beteljesüljenek? Abszurdum azt gondolni, hogy ez lehetne az igazság…”
Ez a forró bizalom a vágyakozó szív számára nagyon megnyugtató.
[1] Jan Amos Comenius „Unum necessarium” http://moravianarchives.org/images/pdfs/Unum%20Necessarium.pdf
