A menhir a felfelé törekvő ember jelképe
A kelta nép lelkének szellemi fejlődése – 9. rész
(vissza a 8. részhez)
Az ősi kultúrák népe nem tett különbséget saját tapasztalatai és a természet élete között: megtapasztalták magukat a természetben. Együttéreztek a természet működésével, virágzásával és hervadásával, amit a hatalmas teremtő istenek megnyilvánulásainak tartottak. Nagy tiszteletet éreztek ezek iránt az erők iránt, és szükségesnek tartották, hogy ezt a természeti jelenségek iránt való imádat formájában ki is fejezzék. Ezeket az istentiszteleteket a beavatottak, a papok végezték, akik erre lettek felkészítve.
Az ír, skót és angol területeken olyan őslakosság élt, akik az első Atlantisz utáni kultúrákat alkották. A harmadik Atlantisz utáni korban, az egyiptomi-káldeai kultúra során ezek a népek nagyobb haladásra tettek szert és ezt a kultúrát nevezték „megalitikus népnek” (a nagy kövek népének).
A menhir annak az embernek a jelképe, aki felfelé törekszik. A menhirek helye az a hely, ahol az isteneknek áldoztak és ahol az istenek elfogadták ezeket az áldozatokat. Ezeket a nagy kőoszlopokat, menhireket a világ oszlopainak is nevezték, mintha ezek tartanák az univerzumot.
A germánok például nagy faoszlopokat tiszteltek, amit Irmin oszlopnak neveztek, ami szintén világoszlopot jelent. Ezeken a szent helyeken a papok, illetve papnők az istenekkel kommunikáltak és áldozati tüzeket gyújtottak.
A földön található jelzések világszerte ismertek és olyan helyekre utalnak, ahol közös istentiszteleteket tartottak, és ezek mindenütt „a belső út” kifejezői.
Egyiptomban például az emberek a templomok sötét mélyére hatoltak, Írországban pedig a papok a dolmenbe vagy cromlechbe vonultak, hogy megfigyeljék a nap szellemi működését még a sötétben is. Voltak azonban különbségek.
Az egyiptomi templom emberi mértékű volt: az oda való belépés olyan volt, mintha az ember a saját testi inkarnációját élné át. A dolmen sötétsége a papokat kivezette a kozmosz elemei közé. A druida belépett a sötét helyre, ami kizárta a napfényt. A sötétben a druida a napfény rejtett erőit érzékelte és ezt a „napfényt” erősebbnek érezte, mint a dolmenen kívüli fényt.
Van azonban egy nagyobb különbség is: az egyiptomi építmények óriási méretűek voltak és a legnagyobb művészi gonddal készültek, míg az írországi kőhalmok kisebbek és rendkívül egyszerűek voltak.
Ezenkívül Hiberniában (Írország) és Nyugat-Európában sok kőkör volt, melyek csillagászati megfigyelésekre szolgáltak. A legnagyobb és legismertebb közülük kétségtelenül a dél-angliai Stonhenge. Stonhenge olyan kövekből épült, melyek egyenként 10-30 tonnásak és mintegy 800 kilométerről származnak. Nagy rejtély, hogy ezek az alakzatok hogyan épültek fel az ősi időkben! Különösen, ha komolyan vesszük azokat a különböző hagyományokat, melyek arról számolnak be, hogy egy kőkör egy éjszaka alatt épült fel…
Steiner szerint az atlantisziak leszármazottai még rendelkeztek bizonyos fajta mágiával, amit valószínűleg ezeknek a helyeknek az építésénél is felhasználtak.
A beavatottak tehát menhireket (men=kő, hir=hosszú) helyeztek azokra a pontokra, ahol az ember összekapcsolódhatott azzal, ami felette volt: a kozmosszal, és kapcsolatba léphetett az istenekkel.
Manapság sokan azt hiszik, hogy a menhirek, dolmenek és kromlechek olyan helyek voltak csupán, ahol halottakat temettek el, ez azonban egyoldalú magyarázat. Természetesen a halottakat gyakran oda temették, de a halottak valójában hozzájárultak a szellemi világgal való kapcsolat helyreállításához.
A megalitikus építményeket gyakran különböző motívumokkal díszítették. Ezeknek a bevésett jelképeknek a fő motívuma a nap volt. Körként ábrázolták közepében egy ponttal, ahogy az az asztrológia jelenlegi jelképrendszerében is szerepel.
Az alábbiakban bemutatjuk a napmotívum néhány változatát.
Napmotívum
A nap szimbólum Európában mindenütt megtalálható egészen Egyiptomig. Ott a napisten, Ra hieroglifája szintén egy középponttal rendelkező kör volt.
Egyéb vésett jelek a fésű, cikcakk, létra és kagyló motívum.
A tál egy befogadó jelkép és egy olyan személyt jelöl, aki hajlandó lelkét egy befogadó kehellyé alakítani. Ez az a képesség, amikor az ember elfogadja azt, ami megnyilvánult.
Slieve sírdombjának (Írország) központi kövén a kagyló motívum nagyon helyesen az alján látható, hogy befogadjon mindent, ami fölötte van.
Létra-motívum
Skála-motívum
A központi kő az írországi Slieve tumulusában [halomsírjában].
Itt láthatjuk a különböző jelképeket, a létrát, a napot, a keresztet és alul a kagyló motívumot az elfogadás jelképeként.
Továbbá a természetben voltak bizonyos helyek, melyeket a kelták kultikus helynek tartottak.
Hegyek, barlangok, vízesések, források, erdei tisztások és bizonyos fák, melyeket szentnek tekintettek és ahol istentiszteleteket tartottak.
A hársfa és különösen a tölgyfa szolgált számukra szentélyül. A tölgy foglalta el a legfontosabb helyet és a rajta növő fagyöngynek mágikus erőket tulajdonítottak. A fagyöngy fontos volt, sőt gyógyító hatással is rendelkezett a mérgekkel szemben.
A druida tisztánlátása folytán meg tudta határozni azt, hogy a falun kívül hol van olyan szent hely, ahol az ember érzékelheti az istenek jelenlétét. Ezek a helyek gyakran olyan energiavonalak kereszteződésénél találhatók, ahol a föld energiái áramlanak. (Ezeket a vonalakat az emberi test meridiánvonalaihoz lehet hasonlítani.)
Végül tegyünk említést a rejtélyes spirálvonalakról. A történelem különböző időszakaiban a spirál fontos jelképnek számított.
Dante Purgatóriumában például a tisztulás útja a halottak birodalmában egy spirális hegy, és az etruszk királyi sírok gyakran csigaház alakúak vagy spirális dombok. A spirál mozgó alakja dinamikus és a körrel összehasonlítva közel sem olyan statikus. A spirál a peremén lévő dolgokat összeköti a középponttal és viszont.
A görög mitológiában Daedalus [Daidalosz] a spirált labirintusként rajzolta fel a krétai szentély bejáratánál. Aeneas [Aineiasz] azért ment oda, hogy útnak induljon az alvilágba.
Azt mondják Daedalus [Daidalosz] találta ki a spirális táncot (Iliász XVIII/2) és a déloszi tánc arról ismert, hogy az óramutató járásával ellenkező irányú spirál a halottak útját jelzi, míg az óramutató járásával egyező irányú spirál a születés útja.
A spirális mozgás a polaritás dinamikáját fejezi ki, az élet és halál, a létrejövő és elmúló dolgok jelképe, és ily módon a tér és a téren kívüli, az idő és az örökkévalóság, valamint a fizikai és szellemi világ közötti küszöböt jelöli.
Természetesen voltak másfajta utak is, melyek a szellemi világ megközelítéséhez vezettek, mint például a transz, eksztázis és látomás. A mágikus-rituális szövegek és szent táncok szintén ehhez járultak hozzá. A szent táncok alkalmával a táncosok az életnek és halálnak, a megtestesülésnek és a test elhagyásának a ritmusát táncolták el.
A spirális táncokat még ma is járják. Gondoljanak például a szufi dervisek táncára, akik széles szoknyáikban addig keringenek, amíg transzba nem esnek.
Végül nyugaton a májusfa körüli tánc még mindig népszerű néhány helyen, de ennek inkább az élethez és termékenységhez van köze, nem pedig a halálhoz. Antropozófus körökben a tavaszi májusfatánc még mindig a hagyományhoz tartozik.
(folytatás a 10. részben)
_______________
Források:
[1] Jakob Streit, Sonne und Kreuz [Nap és kereszt], Freies Geistesleben, Stuttgart 1977
[2] Homérosz, Iliász, i. e. 800 körül
