Brazíliában az afrikai eredetű vallásos kultúra, amit candomblé-nak neveznek, egy fát, a fehér gameleirát használja egyik istennője, Iroko jelképeként. Úgy tartják, hogy ez egy mitikus, ősi fa, ami a dolgok hosszú életére és szívósságára utal. A fehér gameleira ihlette meg Brazília egyik nagy zenészét, Caetano Veloso-t, hogy megkomponálja egyik legszebb dalát, aminek a címe „Ima az időhöz”. A candomblé hit szerint ennek a fának a lombjában lakik az erdő varázslónője és ezen a fán keresztül ereszkedtek le az istenségek a Földre.
Az énekes 80-szor ismétli az „idő” szót, mint egy rituális könyörgést, a 10 versszak mindegyikében 8-szor. A hallgatóban ez a körkörösség érzését kelti – mint a fatörzsek, vagy egy refrén nélküli dal. A dallamnak és a harmóniának gyakorlatilag nincsenek feszültségi pontjai éppúgy, mint a keleti daloknak. Az első versszakban a szöveg világossá teszi, hogy egy kérés következik és a dal közepén a kérés el is hangzik:
A jogos örömöt kérem
És a megfelelő mozzanatot
idő idő idő idő
Amikor itt az idő
idő idő idő idő
Hogy a lelkem
Elég ragyogóvá váljon
idő idő idő idő
És jóságot árasszon szét
idő idő idő idő
Miféle jogos öröm az, amire az énekes vágyik, ki vidítaná fel a szellemét, lehetővé téve a számára, hogy szétárassza a jóságot, és mit kaphatna meg az idővel? A válasz egyszerűbb, mint ahogy az első ránézésre tűnik.
A brazil zenész nem az első és nem is az egyetlen, akit annyira elbűvölnek a fák, hogy megénekli őket és értelmet talál bennük. Az ember történetét számos mítosz hozza kapcsolatba fákkal, például a Paradicsom fájával.
A latin-amerikai kontinensen találunk egy hagyományt a tupi indiánoknál. Kaká Wera könyvében, melynek címe Az Ezer nép földje, azt olvassuk, hogy „a Mennydörgő lény, aki bennünk lakik, egy rezgő fát, egy energiamezőt, egy belső örvényt hoz létre, amikor teremt.” Ez a belső fa az emberi tudat, ami hitet, értékelést és látomásokat alkot önmagáról és másokról. Ezek számára az indiánok számára a tudat fontosabb az időnél. Az utóbbinak az a dolga, hogy a tettek és a tétlenség között egy olyan ritmust hozzon létre, amit a szív szabályoz. Minden lény belső fáját gondolatok, érzések és benyomások elevenítik meg.
Az Eddában – a tizenkettedik század skandináv énekgyűjteményében – a kőrisfát a Föld első fájának tartják, a paradicsom fájának és a szent kígyótűz rendszer képének, ami az indián hagyomány szerint az ember teremtő erejét jelképezi. Mivel ezt a fát kivágták, az ember elvesztette az isteniségét és földi anyagból levő árnyékká vált csupán. A kígyótűz kiszáradt tönkje azonban az újjászületéshez vezető folyamat, az endúra által a győzelem keresztjévé válhat.
Ez a gondolatmenet sok más hitben is megtalálható, és Caetano Veloso vágyakozása is ezzel magyarázható. Ahhoz hogy elvégezze az endúrát és visszatérjen az isteni állapothoz, ami „jogos örömöt” adna a számára, az idő segítségére van szükség, mivel a tudat a megélt tapasztalatok útján fejlődik és érik meg, s az ember szívében lakó isteni maggal való újbóli összekapcsolódás nem egy pillanat alatt jön létre. Az embernek az élete során meg kell találnia a hozzá vezető utat és el kell határoznia, hogy követni fogja azt.
Caetano ugyanúgy, mint minden lény, rezgő, tudatos fához hasonlóan, szépséges dicsérő éneket zeng az időhöz és a segítségét kéri. Kaká Werát idézve „minél több szépség, hála és dicséret árad a szavakból, annál nagyobb visszhangot kelt a természetben és annál nagyobb mértékben nyilvánul meg az élet tér-idő rendjében”. Caetano az időhöz énekel, hogy időt kapjon ahhoz, hogy megtalálja a jogos örömöt.
Ez az elképzelés egészen a halál jogos örömként való értelmezéséig terjedhet – nem a test halála, hanem a régi emberé, hogy az új ember felemelkedhessen. Amikor elhangzik a kérelem, a művész azzal fejezi be a versét, hogy előrevetíti azt a napot, amikor elhagyja az idő körforgását:
Amikor pedig elhagyom
A te körforgásodat
Idő idő idő idő
Nem leszek többé ahogy te sem
Idő idő idő idő
Mégis azt hiszem,
Lehetséges, hogy újra eggyé váljunk
Idő idő idő idő
Egy más szintű kapcsolatban
Idő idő idő idő
Az idővel való jelenlegi kapcsolata rabbá teszi az embert, sokkal inkább a saját szempontjából, mint annak a rejtélyes istenségnek a valósága folytán, ami az idő. Ezért a szöveg megnyugtató, amikor arra utal, hogy az ember és az idő találkozhat egy olyan kapcsolati szinten, talán az örökkévalóságban, ami nagyobb szabadsággal jár, mint a ketyegő idővel való kapcsolat. Most tehát hangolódjunk össze az időtlennel: Tupã istennel, az egyetemes hanggal, a szférák zenéjével, az élet fájával.
