A Sötétség című német sorozat Einstein idézetével kezdődik és az időutazás, valamint a párhuzamos világok szokatlan élményére készíti fel a nézőt.
Az ember azt hiszi, hogy az idő egy irányban halad. Egyformán halad előre örökké, a végtelenségig. A múlt, jelen és jövő közötti különbség azonban – csak egy illúzió. A tegnap, ma és holnap nem egymást követik, hanem egy végtelen kör részei. Minden kapcsolatban áll egymással.
A Sötétség című sorozat azonban nem egyedülálló kezdeményezés ezeknek az elképzeléseknek a felfedezéséhez. Mindig voltak filmkészítők, akiket nagyon érdekeltek ezek a témák. Először megjelent „Az időgép” igen kidolgozatlan jelenetekkel – egy szerkezet, melynek segítségével a szereplő ide-oda ugrál az időben nem tudva, hogy hová kerül.
Most azonban, a filmek és a sorozatok egyre hihetőbb részletességgel merülnek bele a témába, tele technológiai és tudományos ötletekkel, annyira, hogy az üzenet egyre nyilvánvalóbbá válik: időhöz kötött lények vagyunk és be vagyunk zárva a saját világunkba!
Igen. Ha megfigyeli az ember, azt látja, hogy a szereplőknek megvan a saját idővonaluk és a saját kis világuk szerint gondolkodnak, éreznek és cselekednek. Ezért összetűzésbe kerülnek másokkal arra gyanakodva, hogy valaki üldözi őket. Mindegyikük úgy érzi, hogy ő áll a Jó oldalon és valószínűleg a többiek a Gonosz démonok. A feszültség szinte elviselhetetlen szintre növekszik, míg végül kirobban egy bolygóméretű apokalipszissel fenyegetve!
A cselekmény szinte foszlányosan indul, ami megmagyarázza, hogy a film idővonala miért aprózódik fel számtalan visszapergetésre, de emellett fantasztikus pókhálóként kúszik bele a jövőbe egy olyan cselekmény mentén, amit drámai módon a csoportok között kialakuló kapcsolatok generálnak.
Ahogy a film kibontakozik, mindenki elveszetté válik: mi nézők azért, mert (egyáltalán) nem vagyunk képesek minden szereplő nevére emlékezni; maguk a szereplők pedig azért, mert (néha szó szerint) különböző helyeken és időben találják magukat az idő labirintusában.
Nevek, helyek, kapcsolatok, mind viszonylagossá válnak. Ebben a sok maratoni jövés-menésben minden szereplő végül azt kérdi magától: ki vagyon én tulajdonképpen? Melyik időben élek? Valójában milyen kapcsolatban állok a barátaimmal, családommal, szomszédaimmal, iskolatársaimmal és munkatársaimmal? Végül, belefáradva az idővel való harcba, a saját kis világukra korlátozódva, mindegyikük felismeri, hogy ha összefognak egy közös cél érdekében, akkor megszabadulhatnak az illúzióknak eme hálójától. Ezután szakítanak a mentális szólamokkal és érzelmi harcokkal, és a tettek mezejére lépnek – itt és most.
Ami minket, nézőket illet, nekünk nincs más választásunk, mint tanulni a látottakból, ami az élet leckéjének bizonyul. Mi is szereplők vagyunk, sokféle téren cselekszünk, viseljük azokat a társadalmi szerepeket, amiket mások osztottak ránk. Na de… mi a helyzet a saját Lényünkkel, ami mindezek mögött áll? Hogyan juthatunk el hozzá? Mikor ismerhetjük fel ezt a valódi lényt?
Egy folyamat által, amit azonnal el kell kezdenünk! Minden idők beavató iskolái már kijelölték az utat: belátás, megszabadulásra vágyás, önátadás, újfajta életmód és transzfiguráció. Ez az új tudathoz vezető út, ami önismerettel kezdődik (felismerve, hogy kozmikus lények vagyunk), a minden kulturális köteléktől való megszabadulás iránti vágyakozással folytatódik (naponta megújuló lények vagyunk), majd hirtelen felismerjük, hogy többé nem sodródunk, hanem határozott céllal, higgadtan folytatjuk a napi életünket (olyan emberekként, akik teljesen átadták magukat az eredeti teremtő erőnek). A cél a valódi lényünk megvalósítása. Azután az életmódunk olyanná válik, mintha mindennap először látnánk a világot és a teremtményeit – a kulturális viselkedés, véleménynyilvánítás és hiedelmek bilincsei nélkül. Ezek a transzfiguráció jelei, egy olyan lény felemelkedéséé, aki a hétköznapi ember fölött áll.
Mit értünk „transzfiguráció” alatt? Ez azt jelenti, hogy amint teljesen átalakítjuk a fizikai, élet-, érzelmi és gondolkodási testünk szerkezetét, többé nem csupán sodródó lények leszünk, hanem valódi, élő teremtmények: egy nagyszerű folyamat igazi szereplői – teljesen új élőlények az akarat, szeretet, intelligencia, harmónia, bölcsesség, odaadás és végül egy teljesen újfajta cselekvés értelmében.
Ennek a lénynek a számára tér és idő – melyek az átutazó szereplő önismereti eszközei voltak – többé nem jelent korlátot. Teljes egységben áll a világegyetem többi lényével. Nem egy elkülönült lény többé, hanem sokoldalú energia, ami maradandó egységben áll minden élőlény eredeti forrásával.
Az egyetemes bölcsesség mindig erre a transzfigurációs folyamatra utalt, melynek során a mulandó lények halhatatlan lényekké válnak. A téridő kezdete óta számos filozófus, tudós, pap, művész és gondolkodó tesz említést olyan dimenziókról, melyek viszonylagossá teszik a rajtunk kívül álló, illetve a bennünk lévő dolgokat éppúgy, mint a tudatunkat meghaladó dolgokat, illetve azt, amiről nem is tudunk. Mi mindannyian, kicsik és nagyok, átutazó lények vagyunk és az örökkévaló hazánkat keressük, ami nem az időben és a térben található.
Az írók közül, akik ezzel az elképzeléssel foglalkoztak, Catharose de Petrit, az Arany Rózsakereszt iskolájának egyik alapítóját szeretnénk kiemelni. Az Élő ige című könyvében megjegyzi, hogy „ez a dimenziókon keresztül való utazás” lehetséges és szükséges is az ember számára ahhoz, hogy önismerethez jusson és megváltozzon, átalakítsa és transzfigurálja önmagát. Azt írja:
A negyedik dimenzió csak az ötödik, hatodik és hetedik dimenzió felé vezető ajtó. (…) Az ember mindenütt jelenvaló, csak nincsen tudatában ennek. (…) Az ehhez a tudáshoz vezető ajtó az intuíció. Az negyedik dimenzió először az új látásmód által valósul meg.
Akár egy egyszerű film vagy tv sorozat is ráébresztheti az embert arra, hogy kicsoda valójában és határozottan eldöntheti, hogy hozzálát-e lénye ily módon való szerkezeti átalakításához.
Tehát, minthogy a tudatállapot létállapot, bizonyosak vagyunk benne, hogy minden ellentmondó érzésünk, a mindennapi élet minden automatikus ismétlődése, minden felgyülemlett elvárásunk ellenére, valóban képesek vagyunk rést nyitni az Időtlen felé, feltűrni az ingünk ujját és kijutni a kicsiny világunkból egy nagyobb, teljesebb dimenzió felé – az örökkévalóság felé, melynek nincs se kezdete se vége.
