Egyáltalán nem meglepő az a tény, hogy Hieronymus Bosch-t (~1450-1516) minden időszak kortársnak tekinti. Ennek a rendkívül tehetséges dél-holland művésznek a rövid életműve gyakran fájdalmasan világít rá arra a minden időkben érvényes félelemre, hogy az ember belső élete teljesen üresnek bizonyul, valamint annak a felismerésére, hogy minden reménytelenül átmeneti, és a féktelen tobzódás utáni vágy szörnyetegekké változtat minket. Nem csoda, hogy a festő egyik legismertebb elemzője azt mondja:
Bosch született pesszimista, aki azt jósolja, hogy Isten az idők végén csalódva csukja be a Teremtés Könyvét!
Valóban így van? Ez a pesszimista végkövetkeztetés nem veszi figyelembe a szellemi értelemben vett távlati jellegzetességeket Bosch munkáiban. Gyakran bizarr képein rejtett módon szinte mindenütt jelen van a lélek törekvése és a kereső lelki küzdelme a mindennapi élet során. Ez sok műértőt összezavart. Olyan, mintha ellentmondanának egymásnak. Bosch-t mágusnak, buzgó katolikusnak, adamitának, katárnak és rózsakeresztesnek nevezik. Bármi is az igazság ebben, egy biztos: Bosch befelé vezet minket. Munkáit nézve azt tapasztaljuk, amit a híres tizennegyedik századi flamand misztikus, Jan van Ruusbroec fogalmazott meg egyszer:
Azt látjuk, amik vagyunk; azok vagyunk, amit látunk.
Valóban, néhány percig tanulmányozva egy képet, önkéntelenül felsóhajt az ember:
Hieronymus, ez nem rólam szól?
Hieronymus, vagy ahogy a hollandok nevezik: Jeroen Bosch, Jheronimus van Aken néven született 1450-ben (vagy 51-ben?) egy dél-holland városkában, ‘s-Hertogenbosch-ban, ami köznyelven Den Bosch-ként ismert. Az inkvizíció élénk érdeklődése miatt, itt élt és alkotott egészen 1516. augusztus 9-i haláláig. 1500 körül kezdte használni a Bosch vezetéknevet a lakóhelye után. Keveset tudunk róla. Tagja volt a Hattyú Testvériségnek és több, általa írt mondat is fennmaradt:
Szegény az a lélek, amelyik mindig a kész dolgokból indul ki és sohasem abból, hogy mit kell még létrehozni.
Ez valószínűleg olyan küldetésszerű megállapításnak volt szánva, amit Hieronymus Bosch mester a tanítványainak kívánt átadni. A Hattyú Testvériség az előkelőségek rangos klubja volt, akik minden kedden együtt mentek esti istentiszteletre a kápolnába, amit azután egy kiadós vacsorával fejeztek be. Figyelemre méltó, hogy Bosch a városi, vallásos elit tagja volt. Végül is elutasította az egyházi embereket és hatalmakat. Ebben bizonyosak lehetünk, ha alaposan megnézzük a Szent Antal megkísértése című képét. Egy papot látunk rajta disznóorral, aki egy ciánkék varázskönyvből olvas, miközben démonok adnak neki ihletet a szentbeszédéhez.
Alsótestéből férgek nyüzsögnek elő. Köntösének résén át látszik a valódi alakja: egy gennyes, vérző csontváz. Hogy lehet, hogy Bosch-t sohasem tartóztatta le az inkvizíció? Bosch heti látogatása a helyi testvériségnél úgy tűnik arra szolgált, hogy ál-katolikusként anyagilag fenntartsa magát ebben a világban, és dolgozni tudjon. Ez nem volt szokatlan dolog. A gnosztikusok beleérte a bogumilokat is, a második századtól egészen a tizenötödik századig szintén nyíltan látogatták az uralkodó egyház minden eseményét, de valódi hitüket és meggyőződésüket esti összejöveteleiken gyakorolták. Az utóbbit számára ott volt Bosch békés és csendes műterme, ahol szívének csendjében találkozhatott és foglalkozhatott a valódi lényével.
Végső hazatérés
Térjünk rá most Bosch néhány munkájára:
– Kezdjük A szénásszekérrel. A világ alapjában véve beteg, ez első látásra világossá válik. Éva tudja, hogy meztelen és a kép bal oldali táblájáról kétségbeesetten nézi a szénásszekeret. A világot, ahogy Bosch látja, itt megragadja a kapzsiság, a pénz és bujaság utáni vágy.
A széna itt az aranypénzt, a birtoklást, az anyagot jelenti. A hatóságok látszólag méltóságteljesen, de valójában mohón követik a szénásszekeret: a pápa fehér lovon, a császár barna heréltjén. Anélkül, hogy ezek a kapzsi emberek tudnák, a kapzsiságuk a pokolba viszi őket, mert a szekeret ördögök húzzák. A pokolban, a jobb oldali képen, pedig éjjel-nappal dolgoznak. Egy csomó újjáépítés és terjeszkedés folyik ott. A széna tetején énekelnek és pengetik a lantot. A sűrű bozótban egy szerelmes pár enyeleg. Az ördög, aki mindig jelen van, pápai föveget visel. Istenre pedig, aki tétlenül szemléli a helyzetet, senki sem figyel… kivéve az egyetlen angyalt!
– A bezárt szénásszekér-triptichonon (szárnyas oltárképen) A házalót láthatjuk, akit régebben Csavargónak vagy Tékozló Fiúnak hívtak. Egy megfáradt embert látunk elnyűtt ruhában egy csomaggal (háti kosárral) a hátán. Amikor a festmény alakjára nézünk, olyan érzésünk támad, mintha Bosch tükröt akarna tartani nekünk. Az a tekintet… mintha a házaló tétovázna, elveszettnek tűnik. Mintha azon tűnődne, „Helyesen cselekszem?” Mögötte egy bordélyházat látunk és egy ablakból bámuló nőt. A házaló botra támaszkodik és előre halad anélkül, hogy előre nézne. Az a bot vajon nem az ember önmagába és a jövőbe vetett hitének a jelképe? Mivel gyakran ez a helyzet. Vajon a házaló éppen elhagyni készül a földi csábítások világát?
A cipői nem egyformák: az egyik lábán utcai cipő van, a másikon egy papucs, amit az ember otthon szokott hordani. Ezek a lábbelik mintha azt mondanák „Gyere már haza”. Egy tapasztalatokban gazdag személyről lehet szó, mint ahogy az őszülő haja mutatja. Lehet, hogy a házaló maga Hieronymus Bosch személyesen? Vagy talán én vagyok? Egy ember az útkereszteződésnél, egy zarándok az élet vándorútján, mint te vagy én, egy kereső, aki leltárt készített és most egy döntő lépés előtt áll.
folytatjuk
Hivatkozás
Ez a cikk részben abból a Rozekruis Pers által Haarlemben, 2016-ban kiadott könyvb?l való, melynek címe: Jeroen Bosch, wijsheid-schrijver met beelden.
