Életünket folytonos tevékenykedés határozza meg. A tudatunkat befolyásoló kultúra és gondolkodási mód személyes célok keresésére késztet, sikerek elérésére és merész tervek megvalósítására ösztönöz minket. Cselekedeteinket gyakran társadalmi nyomás, illetve belső ambíció váltja ki, valamint a kudarctól és annak következményeitől való félelem, ami érzelmeket kelt, ha valami rosszul sül el. Az érzelmek az ellenállás megnyilvánulásai. Miféle ellenállásról van itt szó?
Valójában az egész dialektikus élet ellenálláson alapul. Amikor valami „rossz” történik velünk, mindig ellenállunk, nem fogadjuk el, még csak nem is nyugszunk bele abba, amin nem tudunk többé változtatni. Ha valami olyasmi történik velünk, ami mélyen megérint minket, képesek vagyunk napokig gondolni rá és különböző változatban képzeljük el a helyzetet. Gyakran kérdéseket is felteszünk magunknak: „Ennek meg kellett történnie?”, „Ha másképp viselkedtem volna, elkerülhettem volna ezt a helyzetet?”, stb. Ritkán vesszük észre, hogy minden esemény valami AJÁNDÉKOT hordoz magában. Ez az adomány gyakran észrevétlen marad, mert az ellenállásunk elfojtja. Nem ritka az sem, hogy csak egy bizonyos idő múlva derül ki, hogy az eseménynek alapvető változást hordozó jelentősége volt, vagy valami olyasmire akarta felhívni a figyelmünket, ami gyógyulásra vár az életünkben.
Mivel az ember érzékei korlátozottak, nem a valóság teljes egészét, hanem annak csak egy részét fogja föl. Cselekvése során az embert ritkán vezeti belső, szellemi hang, inkább az énjének az akaratára hallgat. Mivel meg van fosztva a Magasabb Erővel való érintkezéstől, ami biztonságérzést nyújthatna neki, az embert gyorsan elfogja a félelem és kétségbe esik. Amikor valami nem jól alakul, az ember haraggal, lázadással, csalódottsággal, keserűséggel, stb. reagál, és mindezek az érzések újabb kudarcélményeket szülnek, mert az energia, amit kiküldünk, megsokszorozva hullik vissza ránk. Ahogy a biblia mondja: „Amit az ember vet, azt aratja.”
Ha egy nehéz pillanatban két olyan nélkülözhetetlen mágikus elemet alkalmaznánk, mint a BIZALOM és a HÁLA, egy kis idő múlva kiderülne, hogy ennek a hozzáállásnak mély átformáló ereje van és ezáltal egészen más emberekké válhatnánk. A körülöttünk lévő valóság is drámaian megváltozna.
Hogyan lehetséges ez? Nos, ha a vezetést a bennünk lévő Isteni Erőnek adnánk át, akkor ez a régi, énközpontú természeti élettől egy olyan élet felé fordítana minket, amiben akkor volt részünk, mielőtt az anyagba süllyedtünk volna. A bennünk lévő Isteni Erőben való bizalom, illetve a „Legyen meg a te akaratod” kulcsszavak használata folytán lemondanánk a harcról és az ellenállásról, s ez a legnagyobb átformáló tett, amit az ember csak el tud képzelni! Ahogy már említettem, két átalakító elemet kell alkalmazni, – korlátlan bizalmat és hálát. Ez a két alkímiai elem a bennünket tápláló étereket teljesen átalakítja, és gondolkodásunkat más irányba tereli. Hasonló ez a helyzet ahhoz, mint amikor az ember egy kenuban az ár ellen evez a folyón, aminek során sebesen kell forgatnia az evezőt. Ez a példa tökéletesen illusztrálja az ellenállásunkat és küzdelmünket, ami nem hagyja, hogy isteni harmóniában éljünk. Amikor azonban bevetjük a két mágikus alkímiai elemet, akkor letehetjük az evezőket és csak akkor kell használnunk azokat, ha a belső vezetés megtartása érdekében ki kell igazítanunk az irányt.
Aszerint kell cselekednünk, amit a belső hang diktál nekünk. Szándékainknak tisztáknak kell lenniük, a lehető legjobban Isten szolgálatára irányulva. Ha a szívünk hangjára hallgatunk és együtt haladunk a folyó áramlatával, akkor az Isteni Akarat szerint fogunk élni! Ez a folyó természetesen nem lesz mindig nyugodt! Néha megvadul és lesznek akadályok, farönkök, kiálló kövek, örvények, stb. Néha beléjük ütközünk majd, mivel még nem tudjuk tökéletesen olvasni a belső útmutatást „az isteni kézzel rajzolt térképet” vagy „útikönyvet”. Ha azonban az ilyen pillanatokban bizalmat és hálát tanúsítunk, akkor látni fogjuk, hogy ezek az akadályok csak iránymutatók az úton, a saját érdekünkben tett „lökések”, amelyek a figyelmünket valamilyen fontos részletre hívják fel. A csónakunk továbbhalad, s egyszer minden akadály el fog tűnni és nyugodt, csendes vizekre fogunk érkezni. Ez így működik. Nem véletlenül beszélnek a szellemi tanítások annyit a nem cselekvésről, a wu-weiről. Ez azonban nem teljes tétlenséget, megalkuvást és közömbösséget jelent. Inkább arról van szó, hogy körültekintően megfigyeljük önmagunkat, az életet és intuitív módon olvassuk Isten Akaratát a belső lényünkkel való kapcsolatunk alapján.
Isten jelképeken és példamutató helyzeteken keresztül beszél hozzánk, amelyeket az utunkba állít. Ily módon vezet minket a legfőbb Jóra. Azonban még mindig sok félelem, bizalomhiány és ellenállás van bennünk, ami mindazokból a régi, nyomasztó helyzetekből adódik, ami a múltban történt velünk. Nem jövünk rá, hogy a tapasztalt szenvedést a tudatlanságunknak, az isteni törvények megsértésének és az énközpontúságunknak köszönhetjük. Az általunk elvetett magok olyan termést hoztak, amit le kellett aratnunk. Ha azonban bízunk Istenben, ha kapcsolatban állunk a szívünkkel és nem tanúsítunk érzelmi, szóbeli vagy fizikai ellenállást, akkor a bizalom, hála, szeretet és világosság terményeit fogjuk learatni. Amit vetünk, azt aratjuk. S ily módon az utunk egyenletes lesz, a zavaros vizek elcsendesülnek és mi egy teljesen más világ széles vizeire fogunk eljutni.
