Friedrich Hölderlin 1770. március 20-án született. Ebben az évben ünnepeljük születésének 250. évfordulóját. 1843. június 7-én halt meg. Születésének idején virágzott a német klasszicizmus „aranykora”. A nagy klasszikusok egyikeként halt meg.
Hol találunk igazságot? A vallásban? A filozófiában? A művészetben? Vagy csak a „puszta életben”? Ahhoz, hogy megtudjuk az igazat egy művészről, vajon az életrajzát kell megvizsgálnunk vagy az életművét? Nézzük meg közelebbről.
Hölderlin élete
Mit tudunk róla?
Egy kis vidéki városban, a Neckar folyó mentén fekvő Nürtingenben nőtt fel, boldog, álmodozó gyermekkora volt mélyen elmerülve a természet sokrétű szépségében: A suttogó ligetek harmóniája nevelt fel és a virágok között ismertem meg a szeretetet. Isten karjaiban nőttem föl. Ezt szigorú mértékletesség évei követték Maulbronn vidéki iskolájában, majd protestáns teológia tanulmányok a tübingeni egyházi akadémián. Otthagyta azonban az akadémiát, mivel nem volt képes lelkipásztorrá válni, ahogy anyja szerette volna. Vallásossága, ami mély belső forrásból táplálkozott és nem fért össze a protestáns dogma korlátozásaival, nem tette ezt lehetővé.
Ezután az utazás nyugtalan évei következtek, melynek során több helyen vállalt házitanítói állást. Frankfurtban, Jakobus Gontard bankár házában, akinek a fiát tanította és nevelte, találkozott Gontard feleségével, akinek személyében megtalálta tökéletes párját, akire mindig vágyott. Susette olyan kedves és szent, mintha a szeretet papnője lenne, annyira finom és átszellemült, mintha fényből és levegőből lenne szőve. Kettejük között hamarosan bensőséges, nemeslelkű szeretet alakul ki. A sors két évet ajándékozott nekik, azután véget vetett az idillnek. Hölderlinnek távoznia kellett. Először a közelben maradt, ritka, futó találkozások, gyors, fájdalmas levélváltások történtek közöttük. Hölderlin végül önként távozott. Ismét nyugtalanul utazgatott és közeli barátaival élt. Valamiféle változást kezd érezni önmagában: Jaj, szerető, meghitt lélek, távol tőled, elszakadva, a halál szellemei játszanak a szívem húrjain.
Végül a barátai is megérezték rajta a változást. Hölderlin, saját tudatát éberen figyelve, szellemileg egyre jobban megzavarodott. Mégis tovább írt, elszántan, nem kímélve magát. Hosszú elégiákat és himnuszokat írt, legnagyobb és legmélyrehatóbb munkáit – a Padmos című ódát, A béke ünneplését, Krisztus második eljöveteléről való látomását – végül pedig Az élet felén című rövid verset.
Miután megtudta, hogy Susette meghalt, a fájdalom még mélyebbre taszította az őrületbe. 36 éves korában a tübingeni pszichiátriai kórház gondjaira lett bízva, majd egy év múlva egy Zimmer nevű asztalosmester vette át a gondozását. A következő 36 évet egy kis toronyszobában töltötte a Neckar folyó felett, teljesen megzavarodott elmével, melyet időnként megvilágosodott pillanatok váltottak fel. Így érte el a halál végül.
Hölderlin portréja
Franz Karl Hiemer alkotása
Fél élet
A vers aligha igényel bármiféle magyarázatot, annyira közel áll Hölderlin valós életéhez. Nézzük azonban a vers művészi oldalát. Ebben a lírai önéletrajzban nem szerepel „én” – a szerző rejtve marad, minden jelképesen hangzik (illetve visszhangzik):
Sárga körtéivel
és sűrű vadrózsáival
csüng a tóba a part,
Hölderlin felidézi a természet gazdagságát és adományainak szépségét – a part „belecsüng” a tóba, menny és föld összeér.
Ó, kecses hattyúk,
A költő, aki beszél, „az éneklő hattyú”.
Csókoktól részegülten
A költőt megrészegítik az élet áldásai, a földöntúli dolgok sejtései.
hajtjátok fejetek
a szent józanság vízébe.
Belemerül a mennyei, tisztító, isteni éterbe. De aztán:
Jaj nekem,
Egy felkiáltás! A sors lecsap, az éneklő bárdot némaság fenyegeti, a hattyú, amelyik mennyei vízben fürdött –
hol találok virágokat
ha jön a tél,
… amikor az őrület elhatalmasodik rajta…
És hol van a napfény
és a föld árnyéka?
Hová mehetne az élet örömei, az események kegyes játéka nélkül?
A falak hidegen
és némán állnak a szélben
Hová mehetne a mennyeivel való meghitt párbeszédtől megfosztva? És a fal? Az még nem a vég.
Nyikorog a szélkakas.
A fal mögött az őrület leselkedik.
Micsoda vers, hogyan lehet 73 évnyi életet 14 sorba sűríteni! Benne van ennek az életnek a teljes valósága – és mégsem mond semmit arról a személyről, aki ezt az életet élte és a verset írta. Látjuk tehát annak a példáját, hogy mennyi valóság található a művészetben, ha átalakul, felemelkedik a személytelenségbe – és ezáltal a múlhatatlanságba.
Ami mégis megmarad, az a költők ajándéka (Hölderlin: Memento)
—
AZ ÉLET FELÉN
Sárga körtékkel és vad
rózsákkal omlik
a tóba a hegy;
óh drága hattyúk,
csókmámorosan
merül fejetek
a szentjózan vízbe.
Jaj nekem, hol kapok, ha
tél lesz, virágokat és
ragyogó napot
és földi árnyat?
Hidegen állnak
a néma falak, a szélben
zörög a szélkakas.
SZABÓ LŐRINC
