Tekintsd a Földet, a maga valóságában egy „kozmikus iskolának”, ahol a létezés az a szent hegy, amire az emberi tudatnak fel kell jutnia.
S a nap a tavasz
és a nyár színeiben pompázott,
gépek ezrei
szelték az eget, de mi…
nem féltünk semmitől!
(részlet a Feu! Chatterton francia együttes dalából,
melynek címe: Porte Z [Z bejárat])
Miközben ezekben a zavaros időkben sok csillag inkarnálódik, férfiak és nők testébe hullanak, hogy többé-kevésbé „természetes” módon, többé-kevésbé távol a kórházaktól jöjjenek a világra. És az emberiség hatalmas hullámmá duzzad, sötét hullámmá, melyben a fény szikrái szétszórtan utaznak… és a hullám folyamatosan emelkedik, hogy aztán elenyésszen az idő kanyargós partvonalán.
Tudván, hogy a csillagok a Földön járnak, közöttünk, és lehet, hogy mi is hordozunk egyet, vajon mit csinál egy csillag, amely korunk partján rekedt? Mit kezdhet egy ilyen rövid, villanásnyi élettel? A csillag természeténél fogva ragyog, ragyogásával áttör a sötétségen, és az éjszaka sötétjét fényóceánként, fénylő ékszerek rendezett horizontjának álcázza. De itt lent felhők vannak, és a levegő egyre sűrűbbé válik…
„Mit tegyünk?” *
Korszakunkban, ahol nagyon sokan vagyunk, mozartokat, davinciket, szókratészteket keresünk… Azt keressük, mi alkothatna az emberről más képet, mint a teremtés leghatékonyabb parazitája. Keresünk…. Az emberi lényeknek megvan az a sajátos képességük – ami egyedülálló a természetben -, hogy saját kényelmük és szórakozásuk érdekében elpusztítsák a környezetüket, a velük élő fajokat, sőt még a saját fajtájukat is. Ez egy olyan közhely, amelyet túl gyakran ismételgetnek, és itt meg is állunk a haszontalan és elmarasztaló kritikával.
Mielőtt a tudat fénye, az eredeti Csillag okos kártyává…, gazdasági erőforrássá…, éhes, ravasz állattá válna…, az élet, a szeretet és az intelligencia forrása. Az ember teste, mielőtt haszontalan rongyszőnyeggé válna a Netflix előtt, egy szentély, egy szent elem hordozója – a tudati tűzé. Az ember egy keresztút, kereszteződés a legrosszabb és a legjobb, a jó és a gonosz, a szépség és a borzalom, a rend és a káosz között. Keresünk…. Megoldást keresünk, ajtót egy egy jobb világba, de éppen azáltal, hogy elhisszük, hogy tökéletesíthetjük a természetet, a világ végül káosszá vált, ahol az őrültek sebésznek öltöznek.
Hogyan találhatunk érdemleges utat, ha ráébredünk, hogy még akkor is, ha helyesen akarunk cselekedni, gyakran csak rontunk a dolgokon? A Földet nem kell megmenteni; minden erőforrással rendelkezik. Az olyan technokraták, mint Elon Musk, le akarják győzni a halált. Milliókat áldoznak a fizikai halhatatlanság elérésére. Miért nem áldoznak milliárdokat arra, hogy az emberi lényeken elhatalmasodó beteges butaságon, az ismeretlentől való félelmen diadalmaskodjanak, ami fogva tartja őket! Ezek a technokraták az élet nemes játékának csalói.
Mit lehet tehát tenni az emberáradatban elsüllyedt csillaggal, amely nemzedékről nemzedékre a parton enyészik el a hullámok játékaként? A társadalom rákényszeríti a ritmusát. Az elektromos blues, majd a rock’n’roll, és a modern popzene gyökerei Chicago és Detroit gyáraiban születtek meg. A gépek bejárták az egész világot ezzel a zenével, és ma már mindenki a saját ritmusára kattog. Mindenki részt vesz abban a furcsa metronómban, ami az emberiséget mozgatja. Azt hiszi, hogy az vezet valahová, hogy az irányítja a „kattintást”, nincs többé nappal, sem éjszaka, nincsenek évszakok, az irányítja az életet… tudományosan. A fénylő csillagnak, amelyiknek van szeme a látásra és füle a hallásra, annak egy kattintgató test élete nem elég, sem az az álom, hogy a tudatát egy számítógépes programba ültesse át az idők végezetéig. Ha az emberi élet értelmetlenségétől szenvedünk, az azért van, mert megvan bennünk az igazság rejtett emléke. A félelmetes milliárdosok társadalma egy óriási vállalkozás, melynek az a célja, hogy elfedje annak a csillagnak az örök dalát, melyet mindenki önmagában hordoz. Ez nem újdonság, nem olyasmi, ami tegnap vagy a múlt században történt. Ez azokra az időkre nyúlik vissza, amikor a csillagok elhagyták az örök Egység birodalmát… hogy aláhullva „önálló életet” kezdjenek. Ott van az örökkévaló óceán, mi mégis egy szánalmas tutaj kapitányai akartunk lenni, amely a kozmikus egységtől elszakadva nem állja ki az idő próbáját. Harcoljanak a milliárdosok azért, hogy egy napra királyok lehessenek [King For A Day], ahogy Jamiroquai énekelte, mi pedig térjünk vissza az alapokhoz.
Ebben a furcsa, szórakozásban gazdag korban sajnáljuk, hogy a Jedi rend vagy Tolkien tünde népe csak a képzelet világának képei. Egy olyan korban, amikor a hazugság lobbijai jelentik a törvényt és belenyúlnak a DNS-ünkbe, sajnáljuk, hogy nem látjuk a Templomosok zászlaját világítótoronyként megjelenni az éjszakában. A Föld nem arra való, hogy az elektro-bulimia szupermarketjévé váljon. A fiatalabb generációknak azonban nagyjából ezt tanítják, a polgári nevelés mézes mázával emlékeztetve őket arra, hogy ne szemeteljenek a boltban, legyenek kedvesek egymással, vigyázzanak, nehogy megfázzanak a hidegben, és mindenekelőtt arra, hogy maradjanak kapcsolatban [bekapcsolva] és élvezzék a legújabb TERMÉKEINK előnyeit még ma [élőben]! Jobb, ha bolondnak néznek és elmenekülsz a szupermarketből. Jobb, ha megpróbálsz visszatérni az erdőbe, ahol a tündék élnek, ahol az utolsó Jedik rejtőznek, ahol a nagy utazók járnak. Sergio Leone azt tanította nekünk: „A világ két kategóriába sorolható: azokra, akiknek töltött fegyverük van, és azokra, akik ásnak.” Valóban, ott vannak a szupermarket vezetői, valamint azok, akik „ásnak”, vagyis gürcölnek, hogy megvehessék a betevő falatjukat. De van egy harmadik kategória is: az utazóké, akik a Földet valójában egy „kozmikus iskolának” tekintik, ahol a létezés az a szent hegy, amelynek a megmászására az emberi tudatnak törekednie kell. Az élet egy katonai hadjárat, egy Odüsszeia az események óceánján, melynek az a célja, hogy visszatérjünk Ithakába, az eredeti szülőföldre, ahol mintegy szerető család várnak ránk.
Szóval mit tegyünk?
Forduljunk a bennünk lévő erdő felé, a titokzatos tér felé, ahol az általunk hordozott csillag ragyog, amely tündékké, Jedi lovagokká, varázsol minket – annak a királynak a muskétásaivá, „aki nem ebből a világból való”. Ha van királyság, akkor annak királya is van, valamint alattvalói. És mindegyik a képességeinek megfelelő feladatot kap. Mit tegyen tehát az ember az életével? Természetesen nem azt, hogy az Konformista Élelmiszerlánc aranyvásárlójává vagy vezérigazgatójává alacsonyodjon! Ha úgy érzed, hogy emlékezetkiesésed [amnéziád] van, akkor útra kelsz és megpróbálod helyreállítani az emlékezetedet és a személyiségedet – mint a filmekben. Van-e nagyobb emlékezetvesztés, mint a Földre inkarnálódott emberi tudaté? Ki vagyok én? Honnan származok? Merre tartok? Tudatlanul haladunk azok felé a nagy misztériumok felé, melyek a testünkbe vannak zárva! A Tudás felé haladva válunk valóban Emberré!
A világ olyan káoszban van, hogy minden személyes vagy kollektív kezdeményezés, amely gyökeret ver a belső erdőben, a szív birodalmában, ahol a Csillag uralkodik, minden kezdeményezés, amelyet ez a varázslatos tudat világít meg, valóban világítótorony lesz az éjszakában. Egy ilyen tudatosság alapján jöhet létre az Egység, az Erő, amely lehetővé teszi számunkra, hogy összefogjunk, hogy olyan műveket és intézményeket építsünk, amelyek nem börtönök, hanem lépcsőfok az örökkévalóság felé.
Már ott érzem magam,
Már messze járok,
Már máshol vagyok,
most visszatérek.
(részlet a Feu! Chatteron francia együttes „Libre [Szabadság]” című dalából)
________________
* az eredeti szövegben, ez egy idézet egy dalból
