Egy nagyon határozott döntéshozatalra kérnek minket, arra hogy átalakuljunk.
Mindenütt átalakulásokat észlelünk a világban – amikor vihar közeledik, amikor egy bimbó virággá nyílik, amikor a forró víz gőzzé válik. Ennek a világnak a természete átmeneti – átalakulásokból áll.
Nem kétséges, hogy a világ változik. Ez többé nem „lehet”, ez most „van”, aktuális tény. A változás egyrészt félelmet szül, másrészt örömöt. A változás elfojtást hozhat vagy szabadsághoz vezethet. Ahhoz, hogy változás közvetkezzen be, átmeneti időszakra van szükség, alkalmazkodásra valami máshoz. Átalakulásra. Eltávolodni egy dologtól nem mindig könnyű – kavarodás támadhat, válság, ha az átalakulásnak ellenállunk, vagy másrészt könnyed alkalmazkodás, sima átmenet, ha valaki képes átadni magát a változásnak. Minden átalakulásban mindig van egy fordulópont, ahol az ember áthidal egy szakadékot és elindul egy másik úton, más irányba fordul. Mielőtt ez bekövetkezne, egy lassú vagy gyors fokozódás történik, egészen addig a pontig, amikor az ember úgy érzi „nem bírja tovább”; ami sok, az sok. Egy intenzív nyomás vagy rezgés, majd hirtelen megkönnyebbülés valami új felé, amihez idővel alkalmazkodni kell. Nincs visszaút komoly következmények nélkül, nem lehet a dolgokat a régi módon tenni.
Az embernek tovább kell lépnie.
Naponta hajtunk végre átmeneteket a viselkedésünkben, a gondolkodásmódunkban és az érzelmeinkben. Ezeket természetesnek, önmagunk, életünk részének tekintjük. Az első átmenet nyilvánvalóan az ébredés, az alvó állapotból a nappali tudatosságba való átmenet, az utolsó pedig a nap végén történő visszatérés az alvásba. Közben számtalan kisebb-nagyobb átmenet történik – érzelmek, ötletek, gondolatok, cselekedetek – melyeknek tudatában vagyunk és amelyeket látszólag, bizonyos fokig irányítunk. És vannak más átalakulások, melyekkel csak sodródunk, mint például a nappalból éjszakába való átmenet, a különféle testi folyamatok, amelyek automatikusan zajlanak bennünk, és amelyek nélkül nem tudnánk élni. Továbbá rengeteg más dolog, láthatatlan hatás, fizikai esemény történik, ami elkísér minket a világunkban és a mindennapi életünkben. Kétségtelenül kijelenthetjük, hogy a világunk állandó átmenetben, állandó mozgásban van, egyik dologból, egyik helyről, egyik eseményből a másikba áramlik. De van egy átmenet, amelyről nagy valószínűséggel nem tudunk. Egy olyan átmenet, amelynek forrása a világunkon kívül, a mindennapi tudatunkon túl található. Átmenet, ami arra szólít, arra kér minket, hogy egy teljesen más valósághoz igazodjunk.
Ez az átmenet lényeges döntést igényel, nagyon határozott elengedését minden régi és ismert dolognak, és a befogadását valami újnak. Erre nap mint nap, minden percben, minden másodpercben lehetőségünk van. Miből áll ez az átmenet? Mit foglal magában?
Először is fel kell ismernünk, hogy szükséges a változás, hajlandónak kell lennünk a változásra.
Másodszor tudatos és öntudatlan belső és külső tisztulási folyamatra van szükség – a szív, a fej, és az egész élet terén.
Harmadszor elengedésre van szükség, a szükségtelen földi kötöttségek elhagyására. Belső és külső tér létrehozására, hogy valami új növekedhessen.
Negyedszer tudatában kell lennünk hogy egyik rezgésszintről – az általunk megtapasztalt földi rezgésszintről – egy magasabb rezgésszintre emelkedünk.
Végül egy hosszabb vagy rövidebb idő után fordulópont következik – egy új térben, egy új légkörben való lélegzés. Egy olyan légkörben, ami nem földi, de mégis minden nap körülvesz minket. Vágyakozunk erre a légkörre, bízunk a létezésében. Meghalunk a régi számára, hogy az újban éljünk.
Amikor végül tudatos döntést hozunk, egy belső harccal fogunk szembesülni, a régi módszerek vissza akarják nyerni a szuverenitásukat, az új módszerek pedig a lehetőségre várnak, hogy átvegyék az irányítást. Ez sok időbe telhet, de gyorsan is végbemehet. Önmagunkban elhagyjuk az egyik világot és belépünk egy másikba.
A külső körülmények, valamint a barátok és a rokonok megpróbálnak majd visszatartani minket. De mi igazi zarándokként folytatjuk az utunkat, nem úgy, hogy közömbössé válunk ezek iránt a körülmények iránt, hanem úgy, hogy átadjuk magunkat egy belső hívásnak, és hagyjuk, hogy ez a hívás erősebbé váljon, kihúzzon minket a ragacsos sárból, hogy elérjük a belső béke legelőit.
