A jól ismert „Nobel a világ vége” aforizmára hivatkozva ifjúkoromban időnként hallottam a felkiáltást: „Vidáman ér véget a világ” és olyan hangnemben, amely bizonyos boldogságot keltett az eset vagy esemény kapcsán.
Az olyan mondatokban, mint a fent említett, vagy abban, hogy „ez általános jókedvet keltett”, gyakran egy olyan állapot nyilvánul meg, ami ostobasággal, naivitással vagy tudatlansággal párosul. Néha azokra a gyerekekre vagy akár felnőttekre tekintenek ily módon, akik megőrizték a „gyermeki naivitásukat”.
Vidámságon általában ellazult hangulatot értünk. A középfelnémet nyelvben a vidámság a derű értelmében egyértelműséget is jelent.
Ez annak a léleknek az állapota, amelyik egy utat követ. Attól függően, hogy hol van ezen az úton, amit a derű változásaival lehet jellemezni.
Eckhart mester a lélek tapasztalati útját a következő szavakkal jellemzi:
Amikor a lélek meg akar tapasztalni valamit, kivet(ít) egy képet, majd belép oda.
Mikor éri el az egyértelműséget? Az egyértelműséget átlátszóság jellemzi, amelyben valami átláthatóvá, tisztává válik, és elveszti az alkalmazott színeket. Akkor lehet derűs hangulatban lenni, ha egyértelműség van. Ha azonban megfigyeljük magunkat, észrevesszük, hogy sokféle „színnel” vagyunk tele, például személyes véleményekkel, érzelmekkel, hajlamokkal, jellemzőkkel, sajátosságokkal, előítéletekkel stb., amelyek a felhőkhöz hasonlóan, kiszínezik és eltakarják annak a tiszta, semleges képét, ami bennünk és rajtunk kívül történik. Ennek felismerése már egy lépés az önismeret felé.
Általában úgy nyerünk betekintést valamibe, hogy kellőképpen felismerjük és megértjük a jellemzőket, összefüggéseket és kapcsolatokat. Ezért ez az észlelés és a reflexió (reakció) kombinációjának eredménye.
Ehhez a kognitív folyamathoz az iskolában elsajátítjuk a logikai-lineáris, elemző és racionális gondolkodást. Általában így próbáljuk megoldani mindennapi problémáinkat a világban. Ezáltal kettős perspektívában maradunk, amely nyersen fogalmazva a dolgokat jóra és rosszra, helyesre és helytelenre osztja fel. A derű ritkán kíséri a világosságra való törekvésnek ezt a módját, mert az igazi tisztaság nem így jön létre. A derű így olyan egyedi alkalmaktól függ, melyeket mulatságosnak tartanak. Ez csak egy érzelmi reakció.
Elszakadva
Más lesz a helyzet, amikor elkezdünk „a dolgok felett” állni. A belátás ekkor új módon jelenik meg. Annyira elmélyül, hogy bizonyos fokú elszakadást érünk el személyes véleményünktől, érzelmeinktől, hajlamainktól, jellemzőinktől, sajátosságainktól és a világ problémáitól is.
Ezt a fajta állapotot a Bhagavad Gita is kiegyensúlyozottságként írja le, derűs, nyugodt lelkiállapotként, amely mentes a rokonszenvtől és az ellenszenvtől, a vonzás és taszítás késztetéseitől. Ebben a lelkiállapotban lenni annyi, mint az isteniben tartózkodni.
Ez ma elképzelhetetlennek tűnik számunkra. Míg a XX. század második felében egyre inkább az objektív, racionális, tudományos gondolkodásra helyezték a hangsúlyt, amely az érzéseket, szubjektív voltuk miatt, inkább zavarónak tekintette. Ma az inga a másik oldalra lendül és ismét az érzelmek kerülnek előtérbe. Legyen szó felkavaró képekről, megkérdőjelezhető hírekről vagy szenzációhajhászásról, a lényeg, hogy erős érzelmek keletkezzenek. Ma létezik egy olyan kifejezés, hogy „dühös állampolgár”. Az állandó felháborodás és dühkitörés a kettősség csapdájában tartja az embereket, és ennek nem sok köze van a derűs, nyugodt lelkiállapotként megélt kiegyensúlyozottsághoz.
Ezzel szemben az a kiegyensúlyozottság, amelyre a Bhagavad Gita utal, egy magasabb tudatállapot spirituális hozzáállása, amely mindent megfigyel a világon, és mindent érvényesnek fogad el az „engedni hagyni” értelmében, ami nem jelenti azt, hogy az illető ne cselekedjen. A kiegyensúlyozottság ebből a szempontból összefügg azzal a szeretettel, amelyről Pál beszél az 1. Korinthusi levél 13. fejezetében. Hosszútűrő és kegyes, mindent elvisel, elhisz és eltűr. A szeretetnek mindezen jellemzői abból a vágyból fakadnak, hogy teljes megértést és betekintést nyerjünk az okba, a tervbe, amelyen minden alapul.
Hídként szolgáló tudat
Csak az keresheti a spirituálist, aki kész elfordítani gondolatait minden földi élvezettől, aki ráadásul szabadulásra vágyik. Csak akkor csírázik ki benne a megszabadulás utáni sóvárgás magva, ha valaki halálra hajszolta magát a lét útvesztőjében, és jóllakott azokkal az élményekkel, amelyeket Maja a legkülönfélébb módokon kínál fel neki. Lehetetlennek tűnik, hogy egy személyiség a megszabadulás, a megváltás mélységes vágya nélkül döntsön egy ilyen radikális út mellett. Továbbgondolva tehát a kiegyensúlyozottságot csak akkor lehet megélni, vagy jobb esetben gyakorolni egy életen át, ha az ember az Istennel való egyesülésre törekszik. Amíg pedig jelen van a hit és a bizalom, feltámadhat a derű, amellyel az ember tevékenyen elfogadja és vállalja sorsát. Az ezen a tudatszinten működő alapvető illúzióval való azonosulás elengedése után hídként szolgáló tudat alakulhat ki. Létrejön egy köztes tér, amelybe egy új lélegzet, Isten lehelete beavatkozhat. Ez a lélegzet az ember egész rendszerét átalakítja vagy átformálja, és új testet hoz létre benne.
És ahogy a gyermek nevelése az erőfeszítésen, az odaadáson és a képességeibe vetett hiten alapul, ugyanezek a tulajdonságok egy magasabb test, a magasabb elme vagy magasabb manasz fejlődéséhez is kapcsolódnak, amelyen keresztül a SZELLEM és vele együtt az isteni tulajdonságok feltárulhatnak.
Ez a kinyilatkoztatás csak egy olyan bensőséges elme segítségével történik, amely tiszta belátásból és szabad akaratból alárendeli magát a magasabb gondolkodási képességnek. A személyiségnek tehát kulcsszerepe van, mert állandóan el kell döntenie, hogy szívét és céljait lefelé, a tisztán anyagiakba vagy felfelé, a szellemi szférába irányítja-e. Ez a felfelé nyitás új teret nyit az ember nem kettős látásmód szerint való gondolkodása számára, amely villámgyorsan megjelenhet a spirituális horizont előtt. Ezt nem lehet megtanulni. Ez egy kegyelem által kapott ajándék, amelyre nekünk is aktívan meg kell nyitnunk magunkat.
Megvilágosodás
A SZELLEMRE való effajta folyamatos összpontosítás eredményeként az egész természetes rendszer felemelkedhet, sőt megszabadulhat. A ragaszkodástól való elszakadás és megszabadulás új – a közönséges tudatállapotéhoz képest, láthatólag [látszólag] isteni tulajdonságokkal ruház fel minket: végtelen türelemmel, együttérzéssel mindenki és minden iránt, feltétel nélküli szeretettel, örömmel, lelki békével, boldogsággal és bölcsességgel – amelyek minden észt felülmúlnak, ahogy a Biblia mondja. A minden esemény alapjául szolgáló SZELLEMI tervbe való teljes és világos belátás effajta gondolkodásmódjából derű ébred az élet viszontagságaival szemben. Ezt az Isteni Szellemben újjászületett lény derűs, nyugodt lelkiállapotaként foghatjuk fel. A régi világ elpusztult a megújulás örömében. Az öreg lény hamvai közt a főnix – a tűzmadár – kitárt szárnyakkal nevet – – – –
NÉZD, MICSODA EMBER!
