A szellemi kalandozó útja nem merül ki olcsó győzelmekben. Bátran harcol a saját lényében lévő sötétség ellen. Hagyja, hogy a világosság rátaláljon.
Olyan korban élünk, ahol hiányoznak a természetes kalandok. A civilizáció fejlődése sok olyan veszélyt elhárított, ami a korábbi időkben napi szinten fenyegette az embereket. Egyrészt megnövekedett a biztonság iránti igény, másrészt viszont az emberek, különösen a fiatalok, kalandra vágynak, és még az idősebbek is igénylik a változatosságot és az izgalmakat. Már a gyerekek csillapíthatatlan kíváncsiságából is az derül ki, hogy ez valamiféle ősi jelenség. A kicsik mindent kikutatnak és kipróbálnak, ami az útjukba kerül és fel sem merül bennük, hogy valami veszélyes is lehet a számukra. Ezt hívják játéknak, noha ez valami nagyon komoly dolog, mivel e nélkül az alap nélkül a személyiség nem érheti el azt a szükséges érettséget, amivel később felelősséget vállalhat az élete munkájáért.
A média minden korosztály számára tervez kalandokat, hogy az unalomból és aggodalomból eredő feszültségeket, ha csak egy rövid időre is semlegesíthesse, és hogy a fogyasztók kockázat nélkül követhessék a valami új iránt való belső késztetésüket. A kalandvágy üzletté tétele a termelési folyamatokat szolgálja. Így a valami valóban új dolog iránti, többnyire tudatalatti igényt, az abszolút igazság iránti ősi vágyakozást azokba a csatornákba irányítják, melyeket jól ismerünk. A kreativitás kárt szenved, és nincs kiút.
Mivel az ember más akar lenni, mint ami valójában, szüksége van arra, hogy valakivel vagy valamivel azonosuljon. Ezek általában különleges személyiségek. De lehet például egy idegen, rejtélyes jellegű országgal is azonosulni. Akkor az ember a kaland iránti hajlamával jegyet vált egy csomagtúrára. Azoknak a számára, akik szeretnek azonosulni egy hőssel, ott van Harry Potter. Ám az azonosulás tárgyai nagymértékben semlegesítik a valódi kockázatot. Mindegyikükkel a saját világuk szerint lehet játszani. A kaland ily módon utánzássá válik.
Ez azt jelenti, hogy az embereknek személyesen kellene veszélyes kalandokat vállalniuk? A kíváncsiság és a saját, félelemből eredő feszültségeink legyőzése mellett nem valami túlzott, szerepvágyó gondolkodás áll e mögött a „valódi” kalandvágy mögött? A szükségből vagy polgári kötelességből eredő munkával szemben a nagy kaland valami olyasmit képvisel, amit az embernek valójában nem kell felmutatnia, azaz valami fölösleges, haszontalan dolgot. Sőt akár megszállottsággá is válhat, mert a győzelem érzése átmeneti és többet kíván.
Miért nem ér véget sohasem ez a vége-hossza nincs keresés?
Amikor mindig valami újra és jobbra vágyunk, akkor körbe-körbe járunk. Miért nincs soha vége a mindenfelé irányuló keresésnek? Megcélozhatnánk esetleg egy teljesen másfajta „kalandot”, ami nem hiábavaló? Lehetne ez valami olyasmi, ami a tökéletlen hétköznapi világon túl, egy teljesen más világba mutat? Nos ez a másik világ létezik. Az elfeledett isteni világnak egy pici szikrája mindenkinek a szívében megtalálható, amelyik ránk vár, a személyiségre, hogy felismerje és segítsen neki, hogy újra fényesen ragyoghasson.
A világossághoz vezető folyamat egy belső kaland. Ehhez az szükséges, hogy készek legyünk rácsodálkozni a váratlan dolgokra. Na és persze bátorság is kell hozzá. A világosságkereső olyannak ismeri meg önmagát és a köznapi világot minden hiányosságával és ellentmondásosságával együtt, amilyen. Bátran szembenéz azzal, amit lát. Ez a hősnek a saját magában lévő sötétséggel való harca. Felismeri, hogy ő is része az elmúlástól való félelemnek, amitől a világ retteg. Ugyanakkor érzi az isteni világ új erőként való felemelkedését önmagában és feléje fordul. Hagyja, hogy a világosság rátaláljon.
A latin nyelvben a „közeledni” vagy „megérkezni” azt jelenti advenire, amire az „adventure” (kaland) szó etimológiailag visszavezethető (franciául: aventure). Ez az Adventre is utal (latin: adventus = arrival/érkezés). János az előfutár, aki várja a világosság érkezését, fogadja a világosságot. Ő a világ lakója, aki a polgári kötelességein túl igent mond az önismeret kalandos folyamatára, ami a szükséges kitartással Isten megismeréséhez vezet a saját szívén belül. Amikor a szellem leereszkedik és keresztezi a hétköznapi életet, akkor a szív kivilágosodik. S minden, ami a világosság utánzata, elhalványul.
Nem csak a média lát el minket kalandutánzatokkal. Az ember maga is teremt magának ilyesmit, ha nem akarja megismerni a szellemi világot. Az utánzatok azonban a segítségünkre is lehetnek, ha figyelmesek vagyunk és vesszük a fáradtságot, hogy megsejtsünk valamit a dolgok mögött lévő igazságból. Goethe-t idézve: „Minden, ami átmeneti, nem egyéb, mint példázat”.
