Abban a pillanatban, amikor minden eltűnik,
Amikor én magam is elhalványulok,
Csendes béke érkezik, az eonok elől rejtve.
Abban a pillanatban, amikor a tested fáj,
Könnyekből szőve a világ káoszában,
Felbukkan a lélek,
Fényt keresve.
A formák összeomlanak a lélegzetvételeddel,
Az anya már nem anya,
Az apa már nem apa,
A gyermekeid már nem a tieid többé.
A szerepek átlátszóvá válnak, mint az üveg,
Léptek visszhangoznak az üres térben,
A lábad alatti kő értelmét veszti, megpuhul.
Amikor a tested úgy érzi, a világ összes óceánjának a része,
Akkor vigasz támad benned, mint az ébredés imája.
Csak ezután tudod gyengéden lehunyni a szemed
És megérezni az életet – az isteni hívást a csendben.
