Mi a normálisság? Betegség és elmebaj terjed világunkban. A bölcs bolond archetípusa – bennem lakó erőként – mire taníthat engem?
– De én nem akarok bolond emberek közé menni – mondta Alice.
– Ó, nem tudod elkerülni – mondta a Macska. – Mi itt mindannyian bolondok vagyunk. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
– Honnan tudod, hogy én bolond vagyok? – kérdezte Alice.
– Annak kell lenned – mondta a Macska, – másképp nem jöttél volna ide.
Lewis Carroll, Alice Csodaországban
Gyermekként elbűvölt Alice története, a kislányé, aki belepottyan egy nyúlüregbe és hirtelen egy csodálatos világban találja magát, melynek groteszk lakói abszurd módon viselkednek. Például a bolond Kalapos, akinek az élete egy roppant furcsa viselkedési szabályokkal tűzdelt, folytonos teadélután. No meg a nagyképű, hataloméhes zsarnokok, akik pokollá teszik az alattvalóik életét és nem veszik észre, hogy valójában csak kétdimenziós játékkártyák. Még az okos és érzékeny Alice is megzavarodik ebben a feje tetejére állított világban. Vigyor Kandúrhoz fordul segítségért és azt kérdi tőle:
– Megmondanád, kérlek, hogy merre kellene innen továbbmennem?
– Az sokkal inkább attól függ, hová szeretnél eljutni – mondta a Macska.
– Nem nagyon érdekel, bárhová – válaszolta Alice.
– Akkor bármerre elindulhatsz – mondta a Macska.
Álom?
Mindenesetre Alice végül felébred a történet végén és rájön, hogy az egészet csak álmodta.
Napjainkban nagyon sok ember boldog lenne, ha csak álmodná, hogy olyan emberekkel találkozik, akik furcsán viselkednek és egy olyan világban él, ami úgy tűnik teljesen megbolondult. Bolygónkat az a közvetlen veszély fenyegeti, hogy elveszti jelenlegi bizonytalan egyensúlyát. Számtalan ember válik az erőszak és pusztítás katasztrofális jeleneteinek foglyává, veszti el létének alapját, aggódik az egészségéért és válik magányossá a járvány keretei között. Elvesztik a belső egyensúlyukat és mind fizikailag, mind mentálisan megbetegednek.
Egy újabb „hullám” fenyeget minket, ami felszínre hozza mindazt a lelki nyomorúságot, ami mindeddig többé-kevésbé látens formában létezett? Az ebben a témában megjelent legutóbbi média közlemények között található például a következő megállapítás, amit Mirriam Prieß (hamburgi stressztűrés-coach és menedzsment tanácsadó) tett: „A pszichológiai feszültség óriási, a terápia és kezelési igény meghaladja az elérhető kapacitást. A pszichológiai problémák miatti betegállomány napjai több mint a duplájukra emelkedtek az elmúlt tíz évben.”(a FOCUS c. lap 2019/29. számából)
Egy másik cikk szerint, ami még a korona-vírus válság előtt jelent meg (a Die Zeit, 2019. novemberi számából), „400-800 ezer német állampolgár szenved életében legalább egyszer skizofrénia okozta mentális betegségben vagy érzelmi zavarban.”
Világszerte ijesztőek a statisztikák.
Következésképpen lehet, hogy egy olyan világban élünk, ami tele van betegséggel és bolondsággal, ahol az emberek elvesztették, illetve elvesztik „a fonalat”? Becsapnak minket? Azok az emberek, akik többé-kevésbé „normálisan” és alig észrevehetően viselkednek a társadalmunkban, valószínűleg mentálisan és lelkileg „épelméjűnek” tartják magukat. Egyfajta egészséges védelmi mechanizmus tartja távol őket azoktól az embertársaiktól, akik nem felelnek meg az általánosan elfogadott normáknak, bizarr módon viselkednek, vagy nem úgy élik át a valóságot, ahogy a többség, vagy éppen ellenkeznek a többség egyetértésével. Az ilyesfajta alkalmazkodási hiány zavaró lehet. Sőt talán fenyegetőnek is tűnhet, mivel érezzük, hogy az a határ, ami a normális tudatot elválasztja attól, ami pszichológiailag abnormálisnak tekinthető, rendkívül vékony.
Meghívás egy varázslatos színházba
„A pusztai farkas” című Herman Hesse regény főszereplőjéhez hasonlóan, egy nap mi is meghívást kaphatunk egy varázslatos színházba, és hirtelen egy tükörteremben találhatjuk magunkat, amely tükrözi saját pszichológiai természetünk sokrétű, torz képeit és mélységeit. Nem azoknak az ősi mitológiáknak a hőseire emlékeztet-e ez minket, akiknek szörnyű bestiákkal (melyek a saját természetlényünkben élnek!) kellett bátran szembenézniük, az alvilág ijesztő mélységeibe kellett leereszkedniük és meg kellett találniuk a kiutat a labirintusból?
Ki a bohóc? Ki a bolond?
Melyikük tudja, hogy csak játszik? Melyikük veszett el a játékban?
Eric Burdon
A „Bolond” kártyalap
Még egy kép jut eszembe az archetípusok világából: a Rider-Waite Tarot „Bolond” nevezetű kártyalapja.
Életutam számos – hol kalandos, hol magányos, hol pedig veszélyekkel teli – szakaszán keresztül ez a „belső kép” kísért el engem. A kártyalapon egy fiatalember látható, aki meglehetősen tarka és különös ruhát visel, olyan ember benyomását kelti, aki naiv és nem veszi észre, hogy mi zajlik körülötte. Egy fehér kutya lohol a sarkában. Nem lehet egyértelműen tudni, hogy a kutya ugatásával figyelmeztetni akarja-e a vándort, vagy a sarkába akar-e harapni. (Lehet, hogy ez az állat annak az embernek az ösztönös természetét képviseli, aki éppen átlépni készül a természetrend határán?) A batyu, amit a fiatalember a vállán cipel (vajon múltbeli teher van benne, vagy világi vagyonkájának maradéka) nem túl nagy és nem akadályozza a haladását. Na és hová tart az ifjú vándor? Pillantását a ragyogó magasságokba emeli, ahonnan a nap jóindulatúan süt le rá, úgy tűnik észre sem veszi a körülötte lévő éles sziklákat és azt a tényt, hogy mámorosan könnyed lépéseivel pontosan egy szakadék szélén táncol. Kétségtelenül nagy veszélyben lenne, ha nem lenne az a fehér rózsa, amit kecsesen tart a kezében. Ez a rózsa az a varázslatos jel, aminek alapján a néző biztosan tudja, hogy bármi történjék is a Bolonddal, nem fog súlyosan megsérülni, sem tévútra kerülni. Úgy tűnik, hogy a Bolond ebben az önfeledt állapotban minden testi, illetve világi köteléktől megszabadult. Ez lehet az oka félelmetlenségének és tényleges sebezhetetlenségének. Másrészt magányossága annak a ténynek köszönhető, hogy azok az emberek, akik teljesen ehhez a világhoz tartoznak, nem ismerik fel az ő valódi lényét és így kívülállóvá teszik.
A „Bolond” kártyalapjához a zéró szám járul, vagyis nincs száma a Tarotban. Pozíciója vagy a játék 22 Nagy Arkánumon keresztüli utazásának elején vagy végén van. Mi tehát a „bolond” valójában? Milyen szerepet játszik? Legbensőbb lényét illetően minek tekinthető? Szeretném közelebbről megvizsgálni ezt a titokzatos figurát.
Isten bolondja
A bölcs bolond archetípusa a világ minden kultúrájában megtalálható. Meglehetősen elszigetelt társadalmi helyzete folytán olyan tudást és tapasztalatokat gyűjthet, ami a hétköznapi ember számára elérhetetlen. Egyébként érdemes megjegyezni, hogy régebbi időkben a bolondokat különösen Isten áldotta embereknek, sőt szenteknek tartották.
Mindenesetre, a bolond, illetve udvari bolond figurája olyan említésre méltó tulajdonságokkal rendelkezik, mint a bátorság, eredetiség és kísérletező készség. Kivételes helyzete finoman hangolt intuícióra épül, valamint arra, hogy képes az ösztön és a képzelet kombinálására. Korábbi időkben az udvari bolond volt az egyetlen, aki megtorlás nélkül köszörülhette az elméjét a hatalmon lévőkön. Felfedhette a következetlenségeket és gyengeségeket, vagy igazságot hirdethetett, amiért másoknak az életükkel kellett volna fizetniük.
Az udvari bolondnak van még egy különös adottsága. Éles humora van. Jól ismert tény, hogy számos spirituális tanító tudta, hogyan kell a bölcsességet az ésszel kombinálni. Így gyakran megtréfálták tanítványaikat, hogy azok bizonyos leckéket megtanuljanak és belátásra tegyenek szert. A szufizmusban a bolond (illetve az udvari bolond) fontos szerepet játszik a táncos, gyógyító és papi archetípus mellett.
A bolond, mélyebb értelemben véve, kapcsolatban áll a többi archetípussal és azok tulajdonságaival. „Isten bolondja”-ként, ahogy a régebbi Tarot kártyacsomagokban szerepelt, a bolondnak különleges hozzáférése van az isteni világhoz. Benyomásait és üzeneteit onnan kapja, amiket aztán továbbad a többi embernek. Harcosként hívja ki az emberi önteltséget, illetve ostobaságot, hogy kigúnyolja. Mivel mély megértéssel rendelkezik e világ kitaszítottjai és bolondjai iránt és szívük rejtett motivációja, valamint a szenvedő lélek folytán együtt érez velük, gyógyító erővel is meg van áldva.
Zsonglőrként és táncosként éles érzékkel rendelkezik a dolgok egyensúlya iránt. Egyformán könnyedén mozog a földön, a mélységek felett és szédítő magasságokban. Ezenkívül vidámságával és kellemével elbűvöli a világot.
Még egy lépés
Elképzelem, ahogy ez a két világ közötti vándor bátran továbblép. A levegőbe emelkedik, mint a sas, amit jelképként hordoz a batyuján, és beleolvad a fénybe, ami körülvette őt minden oldalról. A fehér rózsa az ő kulcsa az isteni szellem területére való belépéshez, ahol egészen új felismerésekre és teremtő erőkre tehet szert.
A bolond ahelyett, hogy folytatná az élet kerekén való körkörös mozgást – néha a tetején kapaszkodva, néha az alján függeszkedve, egyszer üldözőként, máskor üldözöttként – elérte a dolgok középpontját. A mozdulatlanság csendje üdvözlettel fogadja őt. Megtapasztalja a szabadságot, ami az elme által minden elképzelhetőn túl van.
Nyugodtan ülve egy faágon
Kíváncsi vagyok, hogy a bolond archetípusa, bennem lévő erőként, vajon mire taníthat engem. Mindenekelőtt megtaníthat az önismeret művészetére. Hiszen nem vagyunk-e mindannyian bolondok, különösen akkor, amikor annyira felsőbbrendűnek érezzük magunkat? Másodszor vidámságra és könnyedségre taníthat még olyan időkben is, amikor az utazás nehézkessé válik, vagy amikor ez az agyafúrt élet a bolygónkon őrületbe kerget engem. Végül megtanulhatom azt is, hogyan segíthetek másoknak belátáshoz jutni és túllépni a nehézségeken.
Magasan a hegyekben való fennkölt látomása után az akrobata ismét leereszkedhet Csodaország területére. Nyugodtan üldögélve egy faágon egy útkereszteződésnél barátságosan biccenthet Alice felé. A kislány talán már ráunt arra, hogy Csodaország furcsaságait és különös lényeit bámulja. Talán most a bolondot (saját belső iránytűjét) fogja megkérni, hogy mondja meg neki az utat.
