Tegyünk egy további lépést az önismeretünk mélységei felé ahhoz, hogy megközelítsük a szív misztériumát és azt a kérdést, hogy miért válik beteggé. Ehhez szeretnénk egy pillantást vetni azokra a tapasztalatainkra, melyek az ismeretek egyetemes tárolóhelyén, a Sophia perennis-ben, az örök bölcsességben kerülnek megőrzésre. Az emberi tudás minden bizonyítéka és azok változatlan üzenete ebből az időtlen, kozmikus kincstárból származik.
Itt megtudjuk, hogy az ember kettős természetű: két világ lakója. A mennyek birodalmának halhatatlan, szellemi fia éppúgy, ahogy ennek a földnek a halandó, anyagi gyermeke. Halandó személyiségekként egy szellemi mikrokozmosz „templomában” élünk.
Ez a kettős lény, melynek „két lélek él a keblében”, ahogy Goethe a saját tapasztalata alapján megállapítja, a felépítését illetően hét lényeges nézettel rendelkezik. Itt megint a különleges hetes számmal találkozunk, ami a kozmikus, hermetikus analógiában több szinten is ismétlődik.
A halandó személyiség négy járművel rendelkezik:
1. a látható, fizikai testtel;
2. a láthatatlan, finom-anyagi étertesttel, egy energikus élettesttel, ami áthatja és élettel látja el az anyagi formát;
3. a szintén láthatatlan, energikus asztráltesttel, amelyben és amely által érzelmi tapasztalatokat szerzünk;
4. az energikus mentális testtel, mely segíti a gondolkodásunk fejlődését és a teremtő lehetőségeink kibontakozását.
Ez a négyszeres biológiai személyiség a biológiai evolúció eredménye.
A metális test fejlődése során, az önálló gondolkodási képességből fejlődött ki az én tudatosság. Ezt példázza a „gondolkodom tehát vagyok”, amit először Descartes fogalmazott meg. Ugyanakkor itt van a nagy veszélye annak az illúziónak, hogy az ember a teremtés koronájának képzeli magát és elkezdi a világot a saját akarata szerint formálni, azzal az akarattal, ami különvált az isteni szellemtől.
Csak egy leleplező önismeret szabadíthat meg minket attól az illúziótól, hogy jelenlegi állapotunkban, mi vagyunk a fejlődés végső célja. Mi mindenekfelett csak az eszköz vagyunk, melynek segítségével a mélyen bennünk lévő szellemmag tudati fejlődéshez juthat. Ken Wilber a múlt század végén kijelentette, hogy az emberiség csak a fejlődés közepén jár. Friedrich Nietzsche is azt állapítja meg a „Zarathustrá”-ban, hogy a ma emberének az a feladata, hogy hidat képezzen az állat és a felsőbbrendű ember között. Ennek a tökéletes embernek a kialakulása, aki az isteni elképzelés képeként láthatja önmagát, csak akkor lehetséges, ha mi a mikrokozmoszunkban lévő szellemi lényt szolgáljuk. Ez a lény három nézetből áll:
1. tiszta szellemből, más néven Atman-ból,
2. halhatatlan lélekből, azaz Buddhi-ból, valamint
3. magasabb, teremtő értelemből, azaz felsőbb Manas-ból.
Ezek a szellemi elvek magként léteznek a mi halandó személyiségünkben. A legtöbb ember azonban nincs tudatában szellemi személyiségének és nemes származásának.
Szívünk a mikrokozmosz közepén helyezkedik el. Ott rejlik a halhatatlan lélek mennyei magja, amit mi jelképesen a „szív rózsájának” nevezünk. Az ázsiai bölcsességtanítások úgy hivatkoznak rá, mint „a lótuszvirág ékességére”.
Többé-kevésbé tudatos életünk során megállapíthatjuk, hogy a szívünk a lélek temploma-e, ami egységben van a világlélekkel és a névtelen szellemmel, vagy az alacsonyabb rendű, önző erők műhelye csupán, ahol kettősség és vegyes érzelmek uralkodnak.
Az előbbi gyógyuláshoz, egészséghez vezet, az utóbbi további romláshoz és kétségbeeséshez.
Az ember magasabb rendű teremtő feladata abból áll, hogy többé nem engedi, hogy az alacsonyabb rendű, önző személyiség uralkodjon a rendszerében és a világban. Ha hajlandó önként a belsejében lévő szellem-lélek szolgálatának szentelni magát, akkor az olyan bölcsességgel fogja vezetni őt, ami a teremtő renddel összhangban áll és a halandó lényt végül halhatatlanná fogja átalakítani.
Ez egy alapvető megfordulást jelent, ami az énközpontúságunk befelé irányuló tevékenységétől az Unio mystica kifelé irányuló, a világléleknek és bölcs rendjének való odaadáshoz vezet.
Ha az én megtagadja, elnyomja vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja ennek a feladatnak a teljesítését, mert fél elveszíteni saját magát, akkor a bennünk lévő szellem-léleknek nincs más választása, mint hogy „látomások” segítségével felsőbb belátáshoz vezesse az embert az élete értelmét illetően.
A lélek, mint a szellemi felébredésünk világra segítője
Akkor ez egy olyan „fejlődési segély” lesz, ami tiszta szeretetből fakad, és a mikrokozmikus lényünktől származik, hogy lehetővé tegye az áttörést egy új, személyen túli tudathoz, ami idő és tér felett áll.
Ha pillantást vetünk ezekre a finoman szőtt összefüggésekre és kezdjük megérteni, hogy a „betegségünk legfőbb oka az, hogy kiestünk a teremtő rendből”, ahogy Paracelsus, az európai gyógyítás nagymestere fogalmazta meg, akkor a szívterápia gyógyító hatása is egészen más eredményhez fog vezetni.
A szívbetegségek gyógyítása, ami valóban gyógyító hatású, sohasem korlátozódhat csupán egy olyan kezelésre, ami gyógyszerek vagy sebészeti beavatkozás segítségével elnyomja a tüneteket.
Kritikus esetekben az ilyen kezelés mindig nélkülözhetetlen és gyakran életmentő, és ezért ezeket manapság nagyra becsülik, mert a modern gyógyászat és a gyógyszeripar éppúgy, mint a betegbiztosító rendszerek csak akkor törődnek az emberrel, ha már súlyosan beteg. Azonban kevés figyelmet fordítanak az egészség fenntartására és a betegség megelőzésére.
A menny fia és a föld gyermeke az ember szívében érintkeznek egymással. Ezért a szívünk közepére való irányulás az önismeret kulcsa. Ott találkozhatunk igazi önvalónkkal és meglelhetjük a saját beteljesülésünket.
Ha elnyomjuk vagy kihagyjuk ezt a befelé vezető utat önmagunk fontosságának tudatától elvakulva, akkor a lélek krízis, veszteség és szívinfarktus útján figyelmeztet minket arra, hogy ideje lépéseket tennünk egy újfajta tudatosság felé.
Különösen életünk második felében lényeges, hogy a kifelé irányulást befelé irányulásra váltsuk. Gyakran ez az az időszak, amikor a szív megbetegszik, így adva tudtunkra, hogy egy alapvető megfordulásra van szükség.
Emlékezzünk rá, hogy ha egy beavatási úton állunk, minden szenvedés és minden betegség az új élet felé vezető ugródeszkává válik, ami a tapasztalat által értelmet nyer és a földöntúli valóságról tesz bizonyságot.
Az élet derekának, mint az élet alkonya felé vezető küszöbnek, megvan az értelme és a belső feladata. Ettől kezdve nem a törekvés, fejlődés, növekedés és kiáradó élet számít többé, hanem a befelé fordulás, önmagunk visszafogására való hajlandóság és a szív közepébe való elmerülés.
Van egy mondás, amit jó ha megszívlelünk: „Ha meghalsz, mielőtt meghalnál, nem halsz meg, amikor meghalsz.”
A szív csendje egy új teremtmény szülőméhe
Csak akkor kerülhetünk kapcsolatba a lelkünkkel, ha elcsendesítjük az elménket. A tiszta szívenergia a vezető életerő. A szívközpont felette áll az időnek, a szív logikája kívül áll az értelem önző logikáján.
A magasztos nemességhez vezető út, amit az evolúció során megőriztek az ember számára, a szív csendjéhez vezet, ahol a valódi önvalónkkal és a világlélekkel való folyamatos kapcsolat fenntartható. Ebben a szellemi jelenben a mindenütt jelenvalóhoz kapcsolódunk, aki kívül áll az idő folyamán. Belemerülünk egy központi tudatba, ami vízszintesen összekapcsol és függőlegesen fölemel minket a mindent átható szeretet által.
Hallgassunk a szívünkre és vegyük a két kezünkbe, hogy nagyszerű erejében mi magunk lehessünk az a változás, amit látni szeretnénk, hogy megvalósuljon a világban. Ahogy Saint-Exupéry kis hercege mondta:
„Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
———————–
Felhasznált irodalom:
Sri Aurobindo: Az isteni élet, Sri Aurobindo Ashram Press, India
Rüdiger Dahlke: Szívprobléma, Droemersche Verlagsanstalt, München 1990
Joe Dispenza: Természetfelettivé válni, Hay House, 2017
Jan van Rijckenborgh: Az élet és halál misztériuma, Rozekruis Pers, Haarlem
Martin Schleske: Szívhangok, Hallgassunk az élet hangjára, adeo Verlag, Asslar 2016
Gerhard Wehr: Az élet derekán, Claudius Verlag, München 1991
Ken Wilber: Szex, ökológia, spiritualitás: Az evolúció szelleme, 2001
