Milyen egyszerű lenne csak hagyni, hogy a szív beszéljen.
A szív az intelligenciához vezető ajtó, ami az ismert gondolatok mögé hatol…
Egy mély érzés
Igaz valóság
Megkérdőjelezhetetlen igazság
Kétségtelen
Ez az igazság egyszerűen LÉTEZIK
…miközben az elme emléktöredékekkel áltat minket, amiket elégedettséggé és elégedetlenséggé, megrázkódtatásokká és örömteli pillanatokká alakít át.
Az elme hazudik. Mindig kérdez, mindig elfoglalt, mindig aggódik, kétségbeesetten pörög, igazolást… vagy talán felfordulást keresve?
Ezernyi hang…
milliónyi kérdés,
ami nem vezet sehová.
Hogy tudnánk kiszűrni az elméből,
hogy vajon igaz-e az, amit tudunk?
Felmerül bennünk a kérdés:
Hű! Ezek valóban az én gondolataim?
Mintha saját akaratuk lenne!
Még ha egyszerűnek tűnne is a szívvel való gondolkodás, az elme rögtön közbelép, elvágja, megszünteti a szívből jövő áramlatokat.
Egy természetellenes mechanizmus gátolja azt, ami természetes.
Ó, a hazug elme
egy bősz oroszlánban él,
mely fogságban tartja a saját szívét.
Ó, a hazug elme
az állatban diadalmaskodik,
oly szilárd,
oly valóságos,
oly ösztönös,
mindenre reagál, amit lát,
mindenre reagál, amit érez,
mindenre reagál, amit hall.
Ó, te hazug elme!
Ha hazudsz, akkor mi a valóság?
A földön lévő mancs- és karomnyomok?
Mi készteti az oroszlánt folyton kérdésekre?
Ó, a hazug elme!
Az oroszlán rájött, hogy nem tud repülni,
nem érezheti a lebegő lét dicsőségét.
Ó, a hazug elme!
felfalta a saját szívét,
Így nem maradt neki más, csak a gondolkodás.
