Egyik éjjel egy összefüggés tárult fel előttem.
Egy másik éjjel átgondoltam azt…
„Minden a helyén maradt.”
Ez volt a benyomásom, ez az én új felismerésem.
A lélek észrevétele.
Az elmúlt napokban az énem sokat szenvedett.
El kellett engednie valamit, amit szeretett.
Az én ragaszkodott valamihez, ami biztonságot adott neki.
A visszatartott dolog eltűnt, az én mégis szenvedett.
Másrészt a lelkem felismerte:
Minden embernek van egy bizonyos helye a szívemben, a belső rendtartásom szerint.
Én egy kis világegyetem vagyok.
Legbensőbb lényében minden ember egy kis világegyetem.
S ugyanakkor „bolygók” is vagyunk.
Mindegyikünk meghatározott kapcsolatban áll egy másik emberrel,
konstellációban – együttállásban van valakivel.
Konstelláció azt jelenti: csillagok együttállása.
Az ég csillagai változtatják a pályájukat,
mégis egy bizonyos összefüggésben vannak egymással.
Ugyanígy, az emberek is járják az útjukat, kijelölnek egy útirányt,
amit aztán fenntartanak az egymás közötti kapcsolatban.
S a legbenső lényemben a velük való együttállásban ismerem fel magam.
Egy bizonyos úthoz való ragaszkodás helyben maradást idéz elő.
Ez okozza az első szenvedést – a lélek szenvedését.
Az ember megszabadulása okozza a második szenvedést – az én szenvedését.
A lélek szemével nézve bizton állítom:
Minden a helyén maradt.
Az én megpróbálta önfejűen megváltoztatni a csillagok együttállását.
Ez nem sikerült, és ekkor fölfedezem a rendet,
az eredeti konstellációt a saját rendszeremben:
a „bolygók” közötti kapcsolatot a lélek kozmoszában.
Csodálatos.
A köztünk lévő kapcsolat többé már nem kötelező,
többé nem valamiféle kényszer tartja fenn,
hanem szabadságon alapul,
felismervén a Másik lelkének szépségét.
