Gyanútlan voltam, amikor erre a földre merészkedtem. Nem lehetett előre látni, hogy ez az utazás egy végtelen történetté fog válni. Ez a ki-beutazás egy idegen országba sokkal kimerítőbb és megterhelőbb, mint az egész eddigi életem. Minden utazó, aki valaha is átesett vámellenőrzésen, minél hamarabb szeretné maga mögött tudni ezt az időigényes és bosszantó folyamatot. De nem akarok panaszkodni, és a döntésemet sem bánom, hogy belevágtam ebbe az fárasztó történetbe. Végül megérte; a tartózkodásaim egyre hosszabbak, és az idegen ország fokozatosan ismerős területté válik. Megengedik, hogy itt tartózkodjak, mert néhányan már hozzászoktak a jelenlétemhez.
Önként vállaltam ezt az utazást, szándék nélkül, előzetes tudás nélkül, elképzelések nélkül. Semmilyen előzetes ismerettel sem rendelkezhettem az általános szokásokról és egyebekről, mert ilyesmi ott, ahonnan jövök, nem létezik. Mi mindenen kellett keresztülmennem, mielőtt a bizalmamat ebbe az ismeretlen, önmagába zárt országba helyeztem volna! Az elhatározásom, hogy az egészet végigcsináljam, szeretetből született azok iránt az emberek iránt, akik kétségbeesetten keresik a beteljesülést. Ők olyan lények, akik tele vannak hiányosságokkal, fájdalmas űrökkel és belső ürességgel, akik beteljesülésre vágynak, de sohasem érik el azt, mert amint betömődik egy űr, azonnal megjelenik egy másik. [2] Ezek az emberek a saját országuk határai között rekedtek, amit tévesen az otthonuknak tartanak. Csak én tudom, hol van az igazi otthonuk, és hol találják meg a beteljesülést. Folyamatosan küldöm nekik az üzenetem, és készen állok rá, hogy elkísérjem őket a hazafelé vezető úton. Még utazniuk sem kell, sem pedig elhagyni a lakóhelyüket.
Amint valaki meghallja a hívásomat, azonnal hozzá sietek, komolyan veszem. Az illető megnyílik előttem, magához enged. De elég hamar idegennek kezd tekinteni engem és újból elküld. Mennyit bolyongtam már, és kérdezgettem magamtól, hogy lesz-e valaha valaki ebben az országban, aki igazán szeretni fog. Mindig illedelmesen igyekszem belépni az ismeretlen házakba, hogy ne ijesszek meg senkit. Ezért is tűrnek meg először. De aztán egyik pillanatról a másikra ismét kint találom magam. Valami nincs rendben, mondom magamnak. És bár rengeteg energiámba kerül, türelmesen újrakezdem, és nyitott ajtókat keresek. Az élet teljességét szeretném hozni. Tudom, mennyire vágynak az emberek arra, hogy megteljenek valódi élettel. De nem maradhatok velük, ha nem adnak ételt és teljes figyelmet nekem, hanem csak magukkal vannak elfoglalva.
Eleinte meglepődtem, hogy az én életem teljessége nem igazán érhető el az emberek számára. Aztán rájöttem, hogy olyan anyagból vannak, ami vakká és gyengévé teszi őket. Most már tudom, miért nem képesek látni vagy hallani engem, miért nem képesek megérteni vagy követni engem. Ők a testükkel, az érzéseikkel és a gondolataikkal azonosítják magukat anélkül, hogy felismernék, ezek folyamatosan áramlanak és változnak. Az érzékszervi benyomásaik foglyai.
Aztán elkezdtem észrevétetni magamat. Mit meg nem tettem azért, hogy az emberek figyelmét a lényegre irányítsam! Színeket, képeket és nyelveket tettem elérhetővé, természeti jelenségeket keltettem, és műalkotásokat ihlettem. A filozófia és az irodalom is általam jött a világra – mindezt azért, hogy áthidaljam a két part közötti szakadékot, amelyek olyan végtelenül idegenek egymás számára.
Mint egy kormányos, aki tudja, hogyan kell biztonságos útvonalakon irányítani a hajókat, elkísérem az embereket a másik partra való átkelés során. Sokan elakadnak az akadályok között, a gyötrő hangok elbátortalanító szavai, vagy a csábítók édes hívásai miatt. Hangok egész kórusa szól a fejükben azoknak, akik el akarják érni a másik part csendjét. Egyik hang jelentősségteljesebb és csábítóbb, mint a másik. Különösen a fenséges, jóindulatú, teljesen békés hangoknak nehéz ellenállni. Aztán ott vannak azok, amelyek értéket teremtenek, és sikert ígérnek. Olyan kellemesen hangzanak, úgy elolvadnak az ember nyelvén, hogy az ember legszívesebben abba sem hagyná a hallgatásukat, és el akar merülni bennük.
Újra és újra türelmet kell gyakorolnom. Csak azok jöhetnek velem, akik ezt önként teszik, csak olyan emberek, akik már minden más utat megjártak.
Most valószínűleg azt kérded, ki vagyok én, ki ez a különös lény, aki szintén segíteni próbál neked. Néha tudomást szerezhetsz rólam, amikor sugárzást és melegséget érzel a testeden belül, a szíved táján. Én vagyok az a kis fény, amelyik mindig a közeledben van. Az ajtó, amelynek a kinyílására várok, a szívedben van. Érzékelhetsz engem, amikor elcsendesedsz, és elfordulsz a fejedben rajzó gondolatoktól. Találkozni fogsz velem, amikor a tudatod felismeri és legyőzi az akadályokat. Az ismeretlen ország, ahonnan jövök, hirtelen ismerős lesz a számodra. Olyan nyugalommal és vibrálással tölt el, amilyent még sohasem ismertél. Olyan békébe merülsz, amit már bizonyos pillanatokban megéreztél. Hiszen már elég régóta követsz engem, nemde?
Mélyre ásom magam, és már hosszú ideje
A szörnyű szenny és a mocsok közepette […]Egy hang azt kiáltotta: „Menj oda, ahol még senki sem járt!
Áss mélyebbre, még mélyebbre
Míg el nem éred a szilárd alapkövet
És be nem kopogtatsz a kulcs nélküli kapun.”Sri Aurobindo: A God’s Labour, Poems Past and Present [Egy Isten munkája, Múlt és jelen versei], (5.99) – szabadfordítás
_______________
[1] Satprem, The Way of the Sun. The Key to Conscious Evolution [A Nap útja. Kulcs a tudatos fejlődéshez], 2nd edition, , Paris 2012, p. 35 ff.
[2] Satprem, op. cit. [az idézett műben]
