Eljön az idő, amikor el kell hagynunk azokat a használt ruhákat, melyek már felvették a testünk formáját és el kell felejtenünk azokat az utakat, melyek mindig ugyanazokra a helyekre vezettek minket.
Itt az idő az átkelésre: és ha nem tudjuk ezt megtenni, akkor mindörökre a saját határainknál ragadunk.
Fernando Teixeira de Andrade [1]
Meleg nap volt, a nap tökéletes pozícióban volt. Időről időre egy könnyű, lágy, friss szellő fújdogált. Egy pillanatra, csak egy röpke időre, úgy éreztem, hogy valami több is létezik; valami azon a középszerű és jelentéktelen életen túl, amit éltem. Nem mintha ez rossz lenne, de egy kis fájdalom, egyike azon dolgoknak, ami az állandósága miatt gyötri a mellkasomat, arra késztetett, hogy az élet misztériumaira gondoljak!
Lennie kellett valami többnek.
Egy másik nap, amikor a nap már nem volt fent és az éjszaka szürke volt, jégeső esett, mintha egy ciklus lezárulna. Bennem makacsul megvolt a bátorság, hogy fogjam a kenumat, amelyen már régóta dolgoztam, és megtegyem, amit akartam…
Hogy megtegyem azt, ami már hosszú ideje sürgetett.
Hideg volt és a házban mindenki aludt. Úgy gondoltam, itt az ideje, itt a pillanat, hogy elmenjek. Már nem törődtem azzal, hogy mit gondolnak vagy mondanak, vagy hogy ez mennyire önző dolognak tűnik.
Ez élet-halál kérdése volt.
Sőt, arra is gondoltam, hogy beteg vagyok, beteg a lelkemben.
Mi ez a fájdalom, amit semmiféle gyógyszer, sem orvos nem képes elmulasztani?!
Mi ez a láthatatlan erő, ami megbüntet engem és szembeszáll velem?
Nem gondoltam semmi másra. Fogtam a kenumat és levittem a folyóhoz anélkül, hogy egyáltalán éreztem volna az esőt.
Üresen, meztelenül és önként távoztam. Nem vittem magammal felszerelést, és át sem öltöztem. Tényleg azt gondoltam, hogy talán megőrültem. Ezt tettem, és nem tudom megmagyarázni milyen érzés volt, amikor elhagytam mindent, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok…
Messziről néztem a kis házat, az udvart, a füvet. Felidéztem a meleget és a napfényt, a maga szerény jóságában, azon a napon, amikor az idő számomra egy pillanatra megállt…
Megriadtam, amikor messziről láttam, hogy valaki van az ajtóban, és úgy tűnt most vette észre a távozásomat…
A szívem összeszorult, de ennyi volt. Többé már nem voltam része ennek. Sohasem éreztem magam ennyire teljesnek, mintha a folyópartról elindulva, a saját partjaimat hagytam volna hátra. Ki más beszélne hozzám rajtam kívül?
Nem voltam őrült, mint ahogy gyanítottam. Képes voltam az életem mélyére hatolni, és elkezdeni egy belső átalakulást. Szabadságot éltem át, az újat, mint az élet ígéretét.
A folyó magányában, „támadási” amplitúdójában [monumentális terjedelmességében], végül rátaláltam önmagamra. Mint egy függöny, ami kinyílik az élet színpadán, mint egy rejtett út, ami hirtelen megjelenik. Örökre eltűntem. Megnyitottam az utamat, új területeket és más lehetőségeket fedeztem fel.
Sok idő eltelt, de ez semmin sem változtatott. Úgy éreztem mindennel és mindenkivel kapcsolatban állok, de másféle módon.
Tudtam, hogy az élet a házamban nem lesz már ugyanolyan többé. Ott élhetnék és ugyanakkor a másik parton is lehetnék.
_______________
Források:
[1] ANDRADE, Fernando Teixeira. Fear: the greatest giant of the soul. [Félelem: a lélek legnagyobb óriása]
Portugálul elérhető: itt.
Accessed on February 5, 2024. Note: Text inspired by Guimarães Rosa’s short story “The Third Bank of the River” [Megjegyzés: a szöveget Guimarães Rosa „A folyó harmadik partja” című novellája inspirálta.]
