Az emberiség útja, ahol a lélek a szellemmel való kapcsolatban él, a hangok hét oktávon átívelő, felfelé vezető útjával hasonlítható össze. De van egy probléma.
Azok, akik ugrást tesznek, nem ugyanazon az úton járnak, mint azok, akik lassan járnak.
Emberiségként felnőttünk és tudatossá váltunk oly mértékben, hogy egy további lépést tehetünk a fejlődésünk útján. Úgy tűnik, most azzal a feladattal szembesülünk, hogy olyan lelkekké váljunk, akik a szellemmel tudatos harmóniában képesek élni és működni.
Azt kérdem magamtól: milyen gyorsan vagy milyen lassan kellene ennek a szellem felé vezető lélekfejlődési folyamatnak lezajlania?
Természetesen azt mondhatnák, hogy erre a kérdésre annyi válasz van, ahány ember él. A lélekfejlődés üteme emberenként változó.
De az emberiség jelenlegi nehéz helyzete nem azt kívánja, hogy ez a lehető leggyorsabban történjen?
>>Megvilágosodás most<< – nem ez lenne a napirend?
Talán választ találhatunk erre a zenében. Az olasz zeneszerző, Ferruccio Busoni azt mondta 1910-ben: [1]
Jöjj, kövess engem a zene birodalmába.
Itt van a kapu, ami elválasztja a földit az örökkévalótól.
Meglazítottad a béklyóidat, és ledobtad őket?
– Akkor gyere. –
Nem olyan ez, mintha egy idegen földre lépnénk; ahol hamar megtanultunk mindent, és mindent megtudunk, így semmi sem lep meg minket többé.
Itt azonban vége sincs a csodálkozásnak, és mégis otthon érezzük magunkat a kezdetektől fogva.
Még semmit sem hallasz, mert minden zeng.
Aztán elkezdesz különbséget tenni.
Hallgasd, minden csillagnak megvan a maga ritmusa, és minden világnak a maga üteme. És minden csillagon és minden világon minden egyes élőlénynek a szíve másképpen, és a saját ritmusa szerint ver.
És minden ütem harmóniában áll, és egy és ugyanaz.
A belső hallásod élesebbé válik.
Hallod a mély és a magas hangokat?
Ezek mérhetetlenek mint az űr, és végtelenek, mint a számok. Szalagokhoz hasonlóan, elképzelhetetlen skálák nyúlnak egyik világtól a másikig, rögzítettek, és örökké mozognak.
Most már érzed, hogy a bolygók és a szívek egységet alkotnak egymással, és sehol sincs vége, sehol sincs akadály.
Minden hang mérhetetlen körök középpontja.
A zene nyelve és a lélek nyelve szoros kapcsolatban áll egymással. A felemelő zene tökéletes harmóniájával a szellem-lélek világ tiszta állapotának emlékét keltheti bennünk. A szívünk kitágul, és az elménk mintha magától elcsendesülne és megtisztulna.
Van ma egy különös jelenség a zenében, ami közelebb vihet minket a feltett kérdés megválaszolásához. A zongoratanárom mesélt nekem egy történetet erről évekkel ezelőtt:
Két zenész azt a feladatot kapta, hogy induljanak el mély kontra-C1-től – ami olyan mint a Queen Elizabeth hajókürtje – egy nagyon magas c5-ös hangig – ami egy tücsök ciripeléséhez hasonló.
Az első, a gyakorlatias zenész azt mondja: – Átugrok 7 oktávot, és már ott is vagyok. Mi a probléma?
A második, a meggondolt zenész így magyaráz: – Ez az oktávbeli ugrás túl magas nekem. Én az ötödökön [kvint hangközökön] keresztül haladok felfelé. – És elérkezik a „g” hanghoz. [2]
Egy újabb ötöd után eléri a „d” hangot. És így megy egyre magasabbra ötödről ötödre, míg végül 12 lépés után megérkezik a kívánt c5-ös hanghoz.
– Nos, megérkeztél végre – üdvözli az első zenész. – Én már régóta itt vagyok.
De van egy különös dolog: az első zenész c5-ös hangja, aki ezt közvetlenül érte el, nem ugyanaz, mint a második zenészé.
A második zenész c5-ös hangja majdnem ¼ hanggal magasabb, mint az elsőé. Ez a tisztán hallható különbség még egy nevet is kapott: a „Püthagoraszi komma”.
Még egy dolog: a második zenész végigjárta az összes hangot a skálán felfelé az ötödök spirálján, vagy inkább: létrehozta azokat az útja során.
Ennyit a zongoratanárom történetéről.
A Püthagoraszi komma azért keletkezik, mert a tökéletes ötödökre [kvintekre] hangolt hangszernél a hangok közötti távolságok egy kissé eltérnek attól a hangszerétől, amelyik tökéletes oktávokra van hangolva.
Hogyan kezelte ezt a helyzetet a nyugati zene?
Az „oktavistát” helyezte a trónra, de az „ötödöket [kvinteket] lépőt” is figyelembe vette. Minden lépésnél egy kicsit ejteni kell a további hangmagasságon úgy, hogy az ismét megfeleljen az oktávnak, és minden hangnem harmonikusan szóljon.
Már 300 éve hallgatunk csodálatos zenét ezzel a „jól-temperált hangolással” – és nem is akarunk megválni ettől. Ez a jól temperált hangolás világszerte elterjedt, úgyhogy Beethoven zenéjét a távoli Kínában is szeretik.
Egy koncert inspiráló harmóniáját a zenekar – valamint a közönség – harmonikus munkája teremti meg. A kettő harmonikus interakciója közösségként kézzelfoghatóvá teheti a természetfeletti harmóniát.
A lélek harmóniája a zenében világosan jelzi, hogy a lélek spirituális fejlődése az összetartozáshoz, a harmonikus rezonanciához vezet – és ennek így is kell lennie.
Az egyéni lélekfejlődés disszonanciához vezet. Beethoven jogosan szólítja fel azokat, akik félrevonulnak: „Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat.” Amikor az egység helyreáll, „istenek szikrája”-ként megjelenhet az öröm.
De a „Püthagoraszi komma”, ez a hézag a racionális rendben, elgondolkodtató. Én ezt a a hangok rendjében lévő „komma-t” egy repedésként érzékelem, ami arra sarkall, hogy átnézzek rajta.
Olyan ez, mint egy keskeny kapu, mint egy nullponti átjáró.
Nem arra szólít minket ez a kapu, hogy átmenjünk rajta?
Vajon mi vár ránk a másik oldalon?
Vár ránk egyáltalán valami a másik oldalon?
Erre nincsen szó, sem kép, sem törvény…
A régiek „közvetlen jelenlétről” beszéltek.
Ott csend van…
Ez a csend folytonos.
Mindent magába foglal, minden tónust, minden hangot, amit hallunk.
Vajon ennek kellene a válasznak lennie?
Lehet, hogy az?
______________
[1]Idézve: Jochen Kirchhoff, Klang und Verwandlung (Sound and Transformation) [Hang és átalakulás], Kösel-Verlag, Munich 1989
[2] Az ötöd [kvint] az alaphang húrhosszának 1/3-al való lerövidítése.
