Egyetlen kertet alkotunk, ami a szívünkben és az egész emberiségben virágzik
Hoztam a kezemben egy kis növényt és
gyengéden beszéltem neki új otthonáról.
A csendben, a kis növény szólt hozzám,
vidáman és türelmesen,
teljes nyugalommal.
Egy nagy, fehér, virágos vázába öltöztettem,
ami folyóvízből, tűzből és agyagból készült.
A kis növény szomját oltotta a vízzel és a fénnyel,
és finoman kínyújtóztatta hajtásait a levegőben.
Nyugodtan pihent a sarokban,
nem törődött azzal, hogy milyen idő volt éppen,
hogy nap sütött-e, havazott vagy eső esett.
Mert bárkit, aki közelített hozzá,
figyelmesen meghallgatott,
kedvességgel és szeretettel,
és megvilágított, ítélkezés nélkül,
bármit is kapott tőlük,
mindenkinek segített, hogy közben
megismerjék önmagukat.
Mozdulatlannak tűnt, mégis mindig mozgásban volt,
olyan ritmusban, amit csak a természet ismer.
Ahogy a növény magasabbra nőtt,
hogy ritkább és tisztább levegőhöz jusson,
úgy mélyebbre hatolt az anyaföld nedvességébe,
gyökereit szötte, hogy elérje az ásványokat és az élőlényeket.
Télen a kis növény nem küzdött a hideggel,
élvezte a kék eget és a fehér hegyeket.
Tavasszal káprázatos volt,
gyönyörű szivárványszínű virágokkal teli,
édes illatot árasztva.
Magába szívta a nyári napot,
és zöld lombkoronájával
felfrissített minden fáradt arra járót.
Ősszel aranyba és vörösbe öltözött.
Érett gyümölcse beszínezte a földet,
apró magjai szétszóródtak,
kicsíráztak bárhol, ahová csak hullottak.
A kis növény sosem született és nem is halt meg.
Titokban él a szívünkben.
Csak az kell neki, amire szüksége van,
sosincs feleslege és sosem szenved hiányt.
Olyanok, vagyunk, mint ennek a kis növénynek a fénye,
és együtt egy kertet alkotunk,
ami a szívünkben virágzik.
Ily módon, ahogy haladunk lépésről lépésre,
testvériség keletkezik az úton,
a szeretet egyetlen forrásvizéhez vezetve,
ami mindenkit átalakít, az egész emberiséget.
