Csak átadni tudjuk magunkat Időnként nagy csend ereszkedik tudatunkba, átható és mély béke, amire régóta vágyunk. Mélyen tápláló, beteljesítő. Úgy érkezik hozzánk, mint egy tolvaj az éjszakában, gyanútlanul, nem tervezetten, de egyáltalán nem is tolvaj. Adakozó, a végtelen csend állandó forrása. Velünk marad, a bolygónkkal, elvégzi a dolgát, majd ugyanolyan titokzatosan újra eltűnik. Legalábbis a tudatunknak úgy tűnik. Örömet, boldogságot, megkönnyebbülést, megfelelési hajlandóságot hoz – de ugyanilyen gyorsan bánatot, szomorúság érzést is az eltűnése miatt. Honnan jön? Hova megy? Senki sem tudja. Senki sem látja, hogy jön, senki sem érzi, hogy távozik. Leggyakrabban a legmélyebb kétségbeesésünk pillanatában, legsötétebb éjszakájában jön, amikor csak úgy feladjuk, amikor átadjuk magunkat. Senki sem tudja leírni ezt a csendet, mert a csend minden, ami van; nem más, mint mélyen átható csend, mélyen átható béke. Úgy tűnik, valahonnan fentről jön, messze földi birodalmunkon, földi valóságunkon túlról, és oda tér vissza. A maga idejében, a maga tempójában. Csak átadni tudjuk magunkat, fejet hajtani mély áhítattal, hálával. Milyen nehéz megtalálni az igazi csend helyét. Egy helyet, ahol igazán értékelni lehet a hang hiányát ebben a zajos világunkban. Vagy tényleg ez a csend, a zaj hiánya? Az igazi csend egy zajos hely közepén is megnyilvánulhat, de addig nem tudunk róla, amíg meg nem tapasztaljuk a csendet önmagunkban. Beléphetünk egy csendes helyre – szentélybe, természeti helyre, csendes szobába – és megtapasztaljuk, „halljuk” a csendet. Az önmagunkon kívüli csendet, miközben talán zaj, fecsegés, gondolatok forgataga zajlik bennünk. Ez a csend átmeneti, könnyen legyőzheti a belső állapotunk. De létezik csend a csendben belül is, egy olyan csend, amely addig nem érzékelhető, amíg az összes belső zaj, a belső káosz el nem némul, le nem győztük, messze hátrahagyva. Amíg be nem lépünk saját belső csendünkbe, az igazi béke belső állapotába. Ezt nem tudjuk erőltetni. A hosszú időn át tartó sok belső erőfeszítés elvezet bennünket a nyitottsághoz, az önátadásra való hajlandósághoz. És akkor… időnként egy nagy csend ereszkedik le a tudatunkba, amire régóta vágyunk. Mélyen tápláló, mélyen beteljesítő. Csak átadni tudjuk magunkat; fejet hajtunk mély áhítattal, hálával. És követjük.
