A hiperboreusok csendes, nyugodt emberek voltak, fajukra hatással volt az éteri világ, valamint a termőföld viszonyai.
A kelta nép lelkének szellemi fejlődése – 2. rész
(vissza az 1. részhez)
Timaeus (Timaiosz) [1] című művében Platón leírja azt, amit az athéni törvényhozó, Szolón egy egyiptomi beavatottól hallott, aki kb. 200 évvel korábban élt Szaiszban. Ez a beavatott a nagy szigetről, az elveszett Atlantiszról mesélt Szolónnak, ami nagyobb lehetett, mint Líbia és Ázsia együttvéve. A biblia nem említi az Atlantisz nevet, de említ egy nagy özönvizet és azt, hogy annak köze lehetett Atlantisz elsüllyedéséhez.
Mi több, sok nép élt át özönvizet, amit mindegyik másképpen mesél el. Ez talán abból adódik, hogy csak a látók voltak képesek látni Atlantisz eseményeit, és mindegyik másképpen látta, attól függően, hogy honnan nézte: délről vagy északról, illetve nyáron vagy télen. Alapjában véve mindegyik történet igaz, amelyik egy hatalmas áradásról szól, amelyben egy nagy kontinens elsüllyedt.
Egy darab föld, az ősi Atlantisz peremén, halványan emlékeztet az elsüllyedt földre, ez pedig Írország, valamint tőle nyugatra, Skócia, Britannia és annak egy része. Ezek a földek voltak azok, ahol a kelták éltek.
A kelták meg voltak győződve arról, hogy Atlantisz valóban létezett.
Ennek a földnek az eltűnése mély nyomot hagyott a kelta nép lelkében, azonkívül ez a pusztulás makacsul megmaradt a nép lelkében. A kelták atlantiszi emlékeiket idővel még ősibb emlékekkel fűzték össze: egy paradicsomi állapot emlékeivel. Ezért említik mítoszaikban ezeket a csodálatos világokat, és az emberek egy „másik világról” beszélnek, ahol az istenek együtt éltek az emberekkel.
Atlantisz pusztulása után két népcsoport indult kelet felé: az egyik Manu vezetésével az északi utat követte Észak-Európán keresztül India felé, míg a másik a déli úton a jelenlegi Afrika felé haladt.
Az északi csoportot a görög történészek később hiperboreusoknak nevezték (hyper = túl, boreas = északi szél).
Ezért nevezték Boreásznak az északi szelet, ami vihart és téli hideget hozott.
Ősi utazók és történetírók egy magas rangú vallásos csoportról írnak, a hiperboreusokról, akiknek központi lakhelyük Elixoa volt, az azonos nevű szigeten, ami valószínűleg a dán Zealand szigete lehetett. Ebben a szent városban, ahol többnyire templomszolgák éltek, volt egy felsőfokú iskola pap-költők számára, akiket énekesek és zenészek kísértek. Ezeket a papokat Boredai-nak hívták, ami gall nyelven Bairadion-nak hangzik. Vallásuk a Világosság Istenének imádatán alapult, így kapták a Bards of the Sun (a Nap bárdjai) nevet, amit egészen eltűnésükig viseltek.
(A bárdokról cikkünk 11. részében fogunk beszélni.)
A hiperboreusok földje Észak-Európa, Észak-Ázsia régióiban terült el, Skandináviától Finnországon keresztül egészen Szibériáig.
A hiperboreusok csendes, nyugodt népek voltak, fajukra hatással volt az éteri világ, valamint a termőföld viszonyai. Még nem voltak tudatában azoknak a tüzes vér- és életerőknek, melyek az anyagcserében és a nemi szervekben buzognak. Az észak-atlanti emberiség ily módon a hideg régiókban az egó anyagi megkötő erejétől szabadon, és a hiperboreus benyomások paradicsomian ártatlan állapotában fejlődött. Így alakult ki az első fehér faj. Azokra az emberekre, akik az Északi Sark közelében éltek, nagyobb hatással voltak a kozmikus erők, melyek behatoltak a fejükbe. Ennek következtében később a külső világ felé tudták fordítani a figyelmüket, gondolkodásukat és érzékelésüket. Ellentétben azzal az atlantiszi csoporttal, amelyik dél-keletre vándorolt. Ezeknek az embereknek a testében izzottak az anyagcsere erői.
Azt mondják Hiberboreában fél évig tartott az éjszaka és fél évig a nappal, ily módon ezt a kontinenst a Barents-tenger és a Fehér-tenger északi területein, valamint Szibéria és Finnország szomszédságában kellene keresni.
A hiperboreai világos éjszakákról még Homérosz is említést tesz az Odüsszeiában.
Hiperborea szűzi, paradicsomi állapotú terület volt és szicíliai Diodórosz szerint ennek a területnek a szigetei annyira termékenyek voltak, hogy évente kétszer arattak [2].
Ez valószínűleg a légköri változások előtti időkben történhetett, amikor a Finnország körüli területek még sokkal melegebbek voltak, mint jelenleg. A drasztikus légköri változások után ezek a területek jelentős mértékben lehűltek.
A hiperboreusok teste ezekben az ősi időkben inkább növényi volt, és növényi módon, vagyis megtermékenyítés nélkül szaporodtak. Egy nagy éteri lény számos „testet” tartalmazhatott és az éterikus emberiség (a paradicsomban) olyan volt, mint egy csoportlélek, amelyhez sok test tartozik.
A hiperboreusok a későbbi időkben Apollón Napisten imádói voltak és alapjában véve Apollón papjaiként voltak ismertek. Naponta imádkoztak ehhez az istenhez. Ez érthető, ha arra gondolunk, hogy egy fél éven keresztül az éjszakák annyira világosak voltak, hogy a lakosságnak különleges élményt jelentett a napfény.
Így az emberiség későbbi tanítói ezen az érintetlen, éterikus északi területen öltöttek testet. Ez magyarázatot ad arra, hogy sok nép miért helyezte istenei lakhelyét északra. Később ezek a tanítók tanításaikat papi közösségek formájában terjesztették, melyek központja Észak-Skandinávia volt, és innen fejtették ki tevékenységüket széles körben Európán keresztül egészen a Fekete tengerig.
A görögök a papi szentelések alkalmával értékes ajándékokat adtak a hiperboreusoknak, és néha maguk a hiperboreusok is elmentek Görögországba, például Abaris, aki felfrissítette régi rokonságát Délosz szigetének népével.
A görögök és a hiperboreusok kapcsolata abban a tényben is megnyilvánul, hogy ezekre a népekre beavatásuk foka szerint „Hattyúként” utaltak: a hattyú Apollón istennek szentelt állat volt, akit születésekor hattyúfogat vitt a szépséges Hiperborea földjére.
A hiperboreusok vegetáriánusok voltak, nem dolgoztak, boldog és egészséges életük évszázadokon, sőt akár évezredeken keresztül tartott.
A Kalevala finn eposzában arról olvashatunk, hogy Vejnemöjnent, a költészet és mágia istenét, anyja 700 évig hordozta, mielőtt megszületett. Ezek a képek egy távoli földi időszakra utalnak, amit Hiperboreának hívunk, ahol az embernek még éteri fényteste volt. Ebben az időben az emberek még nem ismerték a halált és az egyik testből a másikba való átmenetet. Mindezek a tulajdonságok az ősi misztériumhelyek számára ismertek voltak, és ezek a paradicsomi, ártatlan állapotok az Atlantisz utáni korszak hiperboreusaihoz fűződtek.
Rudolf Steiner szerint a hiperboreusok nem csak a görögökre hatottak szellemileg, hanem a kelta druidákra is, és a hiperboreus papság mind a görög Apollón napimádat, mind a kelta-germán Lug, illetve Napisten imádat számára az inspiráció közös forrása volt.
A hiperboreusok által befolyásolt Drotten, Trotten vagy Trudi így terjesztették napmisztériumaikat, melyek Európa legősibb misztériumai voltak, és amiből a kelta druidák is merítettek.
(folytatás a 3. részben)
__________
Források:
[1] Platón: Timaeus and Critias, (Timaiosz és Krítiasz), Penguin Books Ltd, 2008
[2] Sigismund von Gleich, Marksteine der Kulturgeschichte, (A kultúrtörténet mérföldkövei), Mellinger J.Ch. Verlag, 1982
[3] Erika Dühnfort, Irische Sagen und Legenden – Von Helden, Heiligen, Elfen und Druiden, (Ír mondák és legendák – hősökről, szentekről, elfekről és duridákról), Anaconda Verlag, 2012
[4] Atonin Gadal, Het Druïdisme, Rozekruis Pers, Haarlem 2019
(Magyarul: A katárok öröksége, A druidizmus – kiadó: Lectorium Rosicrucianum)
[5] Hans Gsänger, Irland. Insel des Abel. Die irischen Hochkreuze, (Írország. Ábel szigete. Az ír nagykereszt), Verlag Die Kommenden, 1969
