A fiatal generáció hangja – 4. rész
A tél közepén rájöttem, hogy legyőzhetetlen nyár van bennem. És ez boldoggá tesz. Mert azt mondja, hogy nem számít, milyen keményen nyomul a világ ellenem, bennem van valami, ami erősebb – valami, ami jobb, ami azonnal ellenáll.
Albert Camus, 1951
(vissza a 3. részhez)
Egyes telek napsütésben zajlanak. Időnként mindenki telel egyszer; van aki folyton és folyton csak telel. A telelés egy hideg időszak. Ez egy olyan életszakasz, amikor elszakadsz a világtól, elutasítottnak érzed magad, félreállítottnak, gátolva a haladásban, vagy a kívülálló szerepébe szorulva. Ennek oka talán egy betegség; talán egy életesemény; talán megaláztatásból vagy kudarcból fakad. Talán egy átmeneti időszakban vagy, és ideiglenesen két világ között rekedtél. A telelés néha lassabban lopakodik felénk, egy kapcsolat halálát követően, idősödő szülők gondoskodásával járó felelősség vállalásával, vagy bizalomvesztéssel. Akárhogy is, de megjelenik, a telelés általában akaratlan, magányos és mély fájdalommal jár. Mégis elkerülhetetlen. Szeretjük azt képzelni, hogy az élet lehet örök nyár, csakhogy ezt egyedül nekünk nem sikerült elérni. Korunk könyörtelenül rohanó világában örökké megpróbáljuk elhalasztani a tél beköszöntét. Nem merjük megérezni a teljes harapását, és nem merjük kimutatni, hogyan pusztít el minket. Fel kell hagynunk azzal a hittel, hogy életünk eme időszaka valami ostobaság, a lelki erő kudarca, az akaraterő hiánya. Fel kell hagynunk azzal, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket, vagy megszabaduljunk tőlük. Ezek valódiak, és valamit kérnek tőlünk. Meg kell tanulnunk vendégül látni a telet. Megtanulni felismerni a folyamatot, tudatosan foglalkozni vele, sőt ápolni. Lehet, hogy sohasem választhatjuk meg, hogy mikor telelünk, de azt megválaszthatjuk, hogy hogyan.
A telet gyermekkorunktól fogva ismerjük: hóban játszódó regényekből és mesékből szerzünk tudomást róla. Mindarról a gondos előkészületről, amit az állatok tesznek a hideg elviselésére, az élelem nélküli hónapokra, a téli álomra és a költözésre. Ez nem véletlen. A télen végbemenő változások egyfajta alkímia és varázslat, melyet a hétköznapi lények végeznek a túlélésük érdekében. A növények és az állatok nem harcolnak a tél ellen; nem tesznek úgy, mintha ez nem következne be, és nem próbálják ugyanazt az életet folytatni, amelyet nyáron éltek. Felkészülnek. Alkalmazkodnak. Ez az átalakulás ideje. A tél nem az életciklus halála, de elengedhetetlen. Különösen akkor, ha saját belső telelésünket éljük. Ha már nem kívánjuk, hogy bár lenne nyár, akkor a tél csodálatos évszak lehet, amikor a belső és a külső világ ritka szépséget ölt. Itt az ideje az elmélkedésnek és a gyógyulásnak, a lassú megújulásnak, a ház rendbetételének. Találd meg az értelmét, vagy ne, de „lopj” egy kis időt, és fordítsd azt szabadon és kizárólag saját magadra. Válaszd a visszavonultságot és a magányt.
Benned valami rezonál, egy meleg szikra, ami átsegít életednek ezen a téli időszakán. Egy legyőzhetetlen nyár, amely természetes lényed mélyén van, és újra kivirágozhat, ha jön a tavasz. De lélegezned kell, és élned kell. Ez egy útelágazás, amelyet mindannyian ismerünk, egy olyan pillanat, amikor le kell vedleni a bőrödet. Ne hagyd, hogy a régi bőr rád keményedjen. Akkor apró, de közvetlen napsugarakkal egy új tavasz jön el az életedben.
A húsvét a tavasz kiindulópontja: a lélek ébredése és egy átváltozott lénnyé való megújulása. Keleten kel fel a nap. Ez a mi oly szükséges fény- és ihletforrásunk – magának az életnek a forrása. A kelet azt mondja nekünk, hogy ideje felébredni, elindulni a nap felé. A nap arra fog ösztönözni minket, hogy lerázzuk magunkról aggodalmainkat és szorongásainkat, vagy legalábbis hagyjuk, hogy azok erőteljesebb és értelmesebb fényben ragyogjanak. Miután túljutottunk a telelési időszakon, egy belső húsvét következik. Mert azt mondja, hogy nem számít, milyen nehéz lehet egy belső tél, biztos, hogy egy belső tavasz következik. Ez az élet körforgása, a léleké, az egész természeté. Ez a megújulás támogatni fog minket abban, hogy azzal a megújult erővel haladjunk előre, ami közvetlenül a bennünk lévő forrásból származik.
