ÉN VAGYOK A FA ÉS AZ ÁRNYÉKA
Én vagyok a fa és annak
élő, lélegző árnyéka,
a szárnyaiba öltöző madár,
a rózsa fogoly hajtásai,
és az ő csendjük,
a reggel könnyű harmata,
az ég pusztasága,
melyet fehérre fest
az álmok kiméráival,
a halak és gyerekek
vizben úszó nevetése is,
az eső, ami sötét könnyekként mossa el
a szeretet kemény árnyait,
a tükreivel együtt,
és az idő is, ami túléli testünket és a szót,
miután meghalunk,
és talán egy ember is.
BESZÉLNI AKAROK MA
Beszélni akarok ma,
szemtől szembe
azzal,
aki a véremben lakik,
de a vele való
találkozás
ámulata szótlanná tesz,
amikor látom
hogy észrevétlenül
belém költözött.
S amikor hallom,
ahogy könnyedén
hozzám lép,
szeretnék sietve válaszolni
neki,
de elvakít
a fény,
ami oly édes és tiszta,
hogy észre sem veszem
a boldogságot,
amit hirdet.
AZ IDŐK HOMÁLYÁBA VESZVE
Az idők homályába burkolózik,
a hajnal pislákoló fényei között,
és az illat, ami a magányból
és a narancsfákból árad,
mint egy fáradt eb, a holdra ugat.
Meddő szavak peregnek ajkain,
ahogy a napok egyre múlnak,
és a friss erdei fű elszárad,
mint az elfeledett ifjúság, mely testében virult.
Ám a szív ellenáll, időt kér a lélegzet:
a sérült ember felfelé tekint,
fáradtan a magasba néz.
NEM TUDOM
Nem tudom,
talán ideje lenne
levenni a hályogot az ember szeméről,
megszüntetni az unalmas hétköznapokat,
és azokhoz a szavakhoz fordulni, melyek fényt adnak
a szomorú háznak, melyben bölcsőnktől fogva lakunk,
és mezítláb visszatérni azokhoz a régi tájakhoz,
melyeket életről életre vonszol az emlékezet.
Nem tudom,
talán itt az ideje,
hogy a fehér galambok
körbefonják szívünket szárnyaikkal,
és a magasztos jelzőfény és áttetszőség által
fénnyé válva lerázni a halál színes álmait.
AZ ÉLET TOVÁBB ÉL ARCUNKON
Az élet tovább él arcunkon,
ahogy a káprázat tovább él
az esetlen árnyakban,
melyek színlelik a halált.
Örömmel lélegzem be hát a napfényt,
a nap virágát.
A fény szüntelen,
a hajnal is, ami örökre élteti a fényt,
a szem megvakul, ha nem üdvözli
a madarak boldogságát,
az ártatlanságot,
a langymeleg lüktetést, a szerető lélek
áramlását, a testet.
SZERETNÉM, HA TUDNÁD
Szeretném, ha tudnád,
többé nem vagy fény,
föld és árnyék lettél,
test a halál karmaiban,
de ne bánkódj, pajtás,
változatlanul él még a rózsa,
ami majd elűzi szemedről a sötétséget.
