1986 nyarán egy rövid ideig Nepálból át lehetett látogatni Tibetbe megbeszélt és irányított program, részletes terv és felügyelet nélkül. Mi felhasználtuk ezt az alkalmat arra, hogy tanulmányozzuk Tibet rejtélyeit.
Látványos tájakat találtunk, lenyűgöző hegyeket, a hófödte Himaláját délen és egy végtelen kősivatagot északon. Láttunk nomádokat hagyományos módon, jurtában élni, jakcsordákat terelni, melyeket fürge kutyák kísértek. Egy kínai sofőr vitt el minket mindenhová, és a nyelvi akadályok ellenére sikerült megértetnünk vele, hogy hová szeretnénk menni, így mindenhová eljutottunk, ahová akartunk.
Első kényszerű állomásunk Nyamlan faluban volt: ugyanis a hidat elmosta a víz és nem tudtunk átmenni a folyón. Ott maradtunk éjszakára és a falubeliek meséltek nekünk egy közeli barlangról, ahol a helyiek tudomása szerint Milarepa (egy 11. századi misztikus személy) meditált éveken keresztül.
Kiderült, hogy a barlang csak egy rövid sétányira van a főúttól. Azonban amikor beléptünk a barlangba, úgy tűnt, mintha egy másik világba kerültünk volna. Nyugodt légkör, a szerzetesek mormogása nélküli csend – csak csend és béke. Mi voltunk az egyedüli látogatók és egy hallgatag szerzetes mutatta nekünk az utat. Meg voltunk illetődve a minket körülvevő mélységes csend és harmónia láttán. A külvilágról megfeledkezve belemerültünk a csendbe és megpróbáltuk megőrizni ezt a különleges pillanatot.
Szinte hallani véltük Milarepa híres énekeit visszhangzani az idők távlatából. Lehet, hogy ez volt a „Csend hangja”?
Utunkat folytatva keresztülvágtunk néhány hegyi úton, amelyek több mint 5.000 méter magasan húzódtak. Utunk során meglátogattunk számos kolostort Shigatsében, Gyangtsében, Lhasában, valamint a főtemplomot – a Jokhan templomot Lhasában, ám a Milarepa barlang erőteljes légköre megmaradt az emlékezetünkben egész idő alatt. A szerzetesek zsolozsmája, a dobok kongása, a flóták és trombiták hangja csak külső zaj volt, ami nem zavarhatta meg a mi belső csendünket. Éreztük az egy kultúrán belüli ellentétet, a múlt és a jelen között fennálló hasonlóságot, mégis hatalmas különbséget.
Lhasában hallottunk a „Királyok völgyéről”, ami a várostól délre fekszik és szintén különleges helynek számít. Annak ellenére, hogy a vezetőnk nem járt ezen a helyen, mivel a turisták nem vágytak arra, hogy odamenjenek, meg tudtuk győzni, hogy vigyen el minket oda. Megérkezve, a Királyok völgyében láttunk egy csomó egyszerű dombot, amelyek az útikönyvünk szerint királyi sírok voltak. Ezek a királyok uralkodtak Tibetben, mielőtt a Dalai láma dinasztiáját bevezették. A történelem szerint három király hívott meg tudós buddhista tanítót Indiából. Ezek a királyok vezették be és támogatták a buddhizmus elterjedését Tibetben, akiket úgy tiszteltek, mint Isten-királyokat.
A parkolóhely mögött egy másik domb tetején fölfedeztünk egy kis épületet, egy egyszerű gompát (templomot), ami éles ellentétben állt azoknak a lámaista kolostoroknak és templomoknak a gazdag és fényűző pompájával, amit addig láttunk. Felmentünk a dombra és beléptünk a templomba. Már a felfelé haladásunk során megéreztük azt a nyugodt, csendes vibrálást, ami hasonló volt ahhoz, amit Milarepa barlangjában tapasztaltunk.
A templomban a nagy király, Somtsang Gampo egyszerű szobra állt, két feleségével együtt, akik egyike Nepálból, a másik Tibetből származott. Úgy tartják, hogy Somtsang Gampo volt az első király, aki bevezette a buddhizmust Tibetben. Feleségein keresztül kapcsolatot épített ki és tartott fenn Kínával és Nepállal, ami nem csak békéhez és stabilitáshoz vezetett, hanem a tudomány és művészet kölcsönös cseréjéhez is.
Míg mi a történelmet és a szobor egyszerűségét tanulmányoztuk, újabb vendégek érkeztek a templomba. Tibetiek voltak, akik Új-Delhiben éltek. Mély áhítattal meghajoltak a szobor előtt, megérintette őket a hely és a környezet különleges légköre.
Kis idő múlva mindnyájan elhagytuk a templomot. Halk hangon megkérdezték tőlünk, hogy miféle hely volt ez, kiket ábrázoltak a szobrok, miért volt ez a hely olyan különleges, honnan eredhet ez az erős rezgés és nyugodt csend. Az útikönyv segítségével megpróbáltam konkrét módon válaszolni a kérdésekre – de egy csomó kérdés maradt, amire nem tudtam a választ…
Egyetlen másik kolostorban sem éreztük ezt a különleges légkört, a csendet, ezt a szinte földöntúli rezgést – akkor hát, mi volt ez?
Ahogy ezeket a sorokat írom, mintegy 30 év távlatából, még mindig bennem van ennek a különös helynek az emléke és még mindig keresem a választ.
