„Régen azt mondták, hogy a szív pumpálja a vért; de a szív igazán pontos jelentése az: a szív fogadja a vért, hallgat rá, majd hagyja, hogy kifolyjon. A szív egy szerv, amely figyel.” – Charles Eisenstein
Az ezotériában a vért a lélek hordozójának tekintik. Tapasztalatból tudjuk, hogy lelkiállapotunk azonnal átalakul vérünk változó kémiai összetételévé. És fordítva. A vér ismételten átfolyik a szíven és a tüdőn, valamint az egész testünkön. A mechanisztikus nézet szerint a szív egy pumpa, bemeneti és kimeneti szelepekkel ellátva, amely pumpálja a vért. A szív, a vér és a test árnyaltabb szemlélete arra készteti az embert, hogy a vért szervnek, a szívvel és a testtel párbeszédet folytató élő szervezetnek tekintse. Mint a lelket. A párbeszéd a tartalom továbbítása és cseréje.
A Harvardon 1932-ben Bremer egy nagyon fiatal állatembrió véráramlását filmezte. Még a működő szív kialakulása előtt egy önműködő, spirális formában áramló vérkeringést figyelt meg. Korábban, 1920-ban Rudolf Steiner rámutatott az orvosoknak arra, hogy a szív nem egy pumpa, amely nyomás alatt inert [tétlen] vért keringet, hanem hogy a vért saját biológiai lendülete vagy mozgása hajtja. A vér lendülettel töltődik fel a szívből, a véráramlásra adott válaszként. A mért vérnyomást nem a vérkeringés okozza, hanem a keringés mérés általi korlátozása. Az orvosok már az ókorban is tudták, hogy a szív önmagában nem képes fenntartani a vérkeringést. Még ma sem igazán elegáns modell az az elképzelés, amelyben egy központi nyomásforrás – a szív – nagyon nagy nyomást fejt ki a forrásnál, hogy elegendő nyomás jusson el a távoli hajszálerekbe. A biológiai és orvosi gondolkodás jelenlegi határain belül a vér mozgásának hajtóereje továbbra is rejtély.
Feltételezik – többek között Ralf Marinelli 1995-ös cikkében –, hogy a vér szabadon lüktet, dobog, és nem egy keringető szerv nyomásától függ, ami a szabad pulzálást korlátozná. Az artériák másodlagos, mégis szívjellegű funkciót látnak el. Körkörös impulzusokkal látják el a keringő vért. A folyamat során az artériák, a bejövő vér fogadásakor kitágulnak, majd összehúzódnak, hogy impulzust adjanak a vérnek, ezáltal növelve a vér mozgásának mértékét.
Megállapították, hogy a szisztolés ejekció során – abban a fázisban, amikor a vér kiürül a kamrából – az aorta görbülete növekszik. Ez azt jelentené, hogy az aorta nem pozitív, hanem negatív nyomás alá kerül. Gondoljunk a kerti tömlőre, ahol először víznyomást hozunk létre, majd elzárjuk a csapot. Ez a negatív nyomás a vér mozgó örvényeinek és sodrainak középpontjában lévő vákuummal hozható összefüggésbe.
Ha egy bizonyos mennyiségű folyadékot nyomásnak teszünk ki, akkor ez a tömeg tehetetlenségi és viszkozitási tulajdonságai miatt először ellenáll a mozgásváltozásnak. Ez azt jelenti, hogy egy nyomásvezérelt rendszerben a nyomás (ok) gyorsabban növekszik, mint a folyadék mozgásának változása (hatás); a nyomás előbb eléri a maximumát, mielőtt a folyadék sebessége elérné a maximumot. Ezzel szemben az aorta nyomásának és áramlásának mérésekor megfigyelhető, hogy az áramlás maximális értéke egyértelműen a nyomás csúcsa előtt következik be.
Bremer korábban említett, dobogó embrionális szívről készített filmjében azt is láthatjuk, hogy a körforgásban lévő vér lendületet kap a szívtől anélkül, hogy ez turbulenciát okozna a vérben. Ez azt jelenti, hogy a szív és a vér közötti lendületátvitel fázisban van. A szív nyilvánvalóan „érzékeli” a vér mozgását, és a vérrel azonos sebességű spirális impulzusokkal reagál rá. A folyamat során a vérből és a szívből származó impulzusok egyesülnek.
A vérörvény lényeges alkotóeleme egy nagymértékben rendezett gáz. A szív, mint minimálisan funkcionális szerv, nemcsak izomszövetből áll, hanem a véráramban állandóan jelen lévő örvényből is. Ez biztosítja a középpontjában azt az örökös vákuumot, amely feltehetően hozzájárul a vér hajszálerekből és vénákból való kivonásához és a szívbe való visszaáramoltatásához. Az örvény a nehezebb vörösvértestek eloszlásában tükröződik – a középponthoz közel – míg a könnyebb vérlemezkék inkább az artéria széle felé, a falán lévő plazmaréteg irányába húzódnak. A vörösvértestek saját forgásuk során deformálódnak a nagyobb vérörvényben. Tehát a véráramlás nagyon rendezett jelenség.
Branko Furst a The Heart and Circulation: an Integrative Approach [A szív és a keringés: integratív megközelítés] című könyvében azt állítja, hogy ha belemerülünk a részletekbe, és összevetjük azokat a kutatásokat, amelyeket sok különböző csoport különböző nézőpontok alapján végez, nem jutunk egyetértésre a magyarázatok kereteit illetően. A jelenségeket nem lehet egyszerű modellben megragadni. A rejtély továbbra is fennáll.
Mindenesetre a könyvben világossá válik, hogy a szívműködés, a véráramlás és a szervezet anyagcsere-szükségletei milyen szorosan összefonódnak. Például az embrionális szív véráramlása fontos szerepet játszik az erek és a szív későbbi, felnőttkori alakjának és szerkezetének kialakításában.
Rudolf Steiner megállapításának folyományaként felveti, hogy a szív, bár központi jelentőséggel bír a vérnyomás előállításában, nem annyira keringető pumpának tekinthető, mint inkább egy olyan szervnek, amelyik (a billentyűk és a szívverés hatása által) fékentartja és ritmikusan szabályozza a véráramlást. Sőt, rámutat, hogy a szívtől távol lévő véráramlás milyen szorosan kapcsolódik azoknak a szerveknek és szöveteknek az anyagcsere-aktivitásához, amelyeken keresztüláramlik. A vér maga is egy szerv. És Furst azt sugallja, hogy ha elfogadnánk azt az elképzelést, hogy a vér képes önálló mozgásra, akkor jobban megérthetnénk az összetett és folyamatosan változó és moduláló keringését is.
Ha olyan erőt keresünk, amely képes a vért a keringési rendszeren keresztül mozgatni, akkor az egyenlet kapilláris oldala jó jelölt. Mikroszkopikus szinten minden sejt dobog és folyamatosan megújítja a vértartalmat. Valószínűleg ez az erő állhat a test vérkeringésének hátterében.
Merüljünk el egy kicsit mélyebben a szív, a vér és a test közötti párbeszédben. A rózsakeresztes J. van Rijckenborgh ezt írja:
Amikor valakinek a kedélyállapotáról illetve kedélyének hullámzásáról gondolkozunk vagy beszélünk, akkor figyelmünket önkéntelenül is a szívére, annak állapotára irányítjuk. […] Egyfelől a főszentély összes tudatközege az agynyúlványon át a szívhez áramlik, s az befogadja. Másfelől a napfonat gyertyatartója – mely a gyomor alatt, a máj és a lép között fekszik – is küld bizonyos mennyiségű erőt felfelé a szívhez. […]
A szív ezenkívül, legalábbis sok esetben, közvetlen besugárzást is kap a mikrokozmosz központi szívéből, a rózsa birodalmából. […] Sok befolyás, jelzés és sugárzás fut össze benne, melyek itt keverednek és transzmutálódnak – alakulnak át – egyetlen alapvető kedélyállapottá. S ennek a kedélyállapotnak szintén megvan a kisugárzó képessége.
A kedélyállapot ily módon elegyedik a vérrel, az idegközeggel és a kígyótűzzel, majd fölszáll a főszentélyhez, és ott betölt minden szervet. Arra következtethetünk tehát, hogy a kedélyállapot minősége, fajtája és sajátsága az emberi atomreaktor, a szív folyománya, amely meghatározza a létállapotot, az élet menetét.
Ha ezt a rövid leírást összekapcsoljuk a vér, mint szerv, fent vázolt modelljével, akkor nagyon világosan érzékelhetjük az emberi valóságot, az elme, a lélek és a test közötti folyamatos párbeszédként.
_________________
Hivatkozások:
– Ralph Marinelli, Branco Fuerst és munkatársai, The heart is not a pump: a refutation of the pressure propulsion premise of heart function [A szív nem pumpa: a szívműködés nyomást kifejtő feltevésének cáfolata], 1995
– John Chitty: The heart is not a pump [A szív nem pumpa]
– Branco Fuerst: The heart and circulation, an integrative model [A szív és a keringés, integratív modell], London, 2014
– Rijckenborgh, J. van, The Egyptian Arch-Gnosis IV; II The heart and the state of mind, Rozekruis Pers, Haarlem
[Magyarul: Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-gnózis IV.; II. A szív és a kedélyállapot, Lectorium Rosicrucianum, 2002]
