A hős utazása
A hős utazása az ember önmagára ismerésének belső folyamatát meséli el egyetemes őstípusok képeinek a segítségével. Minden kor kultúrájának szerves részét képezi az egész világon és az egyes variációk annyira hasonlóak, hogy Joseph Campbell, az összehasonlító mitológia nagy tudósa egy új kifejezést talált ki rájuk, a monomítoszt. Korunk népszerű kultúrájában jól ismert példákat találhatunk erre a Gyűrűk ura, a Csillagok háborúja, a Mátrix, a Harry Potter és az Avatar történeteiben. Klasszikus példákként említhetnénk a Gilgames eposzt, a Kalevalát, a Parszifalt, vagy Mozart Varázsfuvoláját.
A fantasztikus birodalmak, a közeli vagy távoli galaktikák, amelyeken a hős átutazik, a mikrokozmosz belső világát, az ember teljes lényét jelképezik. Ez a metaforikus színpad tele van megszemélyesített belső nézetekkel és azok gyakran drámai viselkedésével és tetteivel, amelyek az egész mikrokozmosz teljes megszabadulásához és megújulásához vezetnek. A szavak, a zene, az álló vagy mozgó képek legalábbis igyekeznek érzékeltetni az eseményeket. Intuitív módon érezzük, hogy a következő lépések a bennünk lévő halhatatlan „Másik” természetfölötti birodalmához tartoznak. Ezért a Hős Utazásának általában homályos vagy nyitott vége van. Az intuíciónk azt is sugallja nekünk, hogy a folyamat egy másik világban folytatódik (vagy éppen ott kezdődik csak igazán), egy olyan helyen, ami a mi észbeli felfogásunk számára hozzáférhetetlen.
A Hős Utazásának őstípusos cselekményét röviden körvonalazhatjuk: a történet rendszerint általános izgalommal és zűrzavarral kezdődik, az „aranykor” (az eredeti, teljes, de még nem tudatos létezés) bukása utáni korok valamelyikében. Gonosz, ellenséges erők uralkodnak vasszigorral, eltörléssel fenyegetve a még megmaradt ellenállók maroknyi közösségét. Ekkor egy fiatal, tapasztalatlan és alapjában véve védtelen elem jelenik meg, akinek az elhivatottságát, noha igen hamar nyilvánvalóvá válik, először vissza kell utasítania. Hősünk ugyan drámai módon csöppen bele a sorsába, mégis útnak indul és felülmúlja önmagát (a barátaitól kapott sok segítséggel), készen arra, hogy feláldozza magát és miután magához tér egy katartikus beavatásból, amiért nagy árat kell fizetnie, legyőzi a gonosz ellenséget.
A Star Trek esetében némileg más a helyzet: az emberiség a pusztító háborúk után, századok elteltével végül túljutott létének bolygóméretű válságán. A Föld népe egyesült és az ismert galaxis fejlett civilizációi kölcsönös tiszteleten, bizalmon, kulturális és tudományos együttműködésen alapuló szövetséget kötöttek. A kultúra vezérmotívumaként, minden szándékot és célt illetően, az önmegvalósítás felülírta az önfenntartást. A tudomány és a technika szemlátomást egy korlátlan energiával és erőforrásokkal rendelkező új aranykorhoz vezetett véget vetve a szegénységnek és a háborúnak.
Az emberi fejlődés azonban ezen a téren még nem ér véget, még nem teljes, mert az önvaló felé vezető utat még nem járta be teljes mértékben. Egy bizonyos ponton túl nincs több „felülről” irányított „automatikus” fejlődés, hanem az embert felszólítják arra, hogy tudatosan és önállóan egy belső „területre” vezető felfedező utazást tegyen, mintha ez az ember kollektív tudatalattijába tett Hősi Utazás lenne. Szabad akaratból behatol a szellemi dimenziókba és vállalja azokat a tetteket és eseményeket, amelyek az ember és az emberiség belső univerzumában előfordulhatnak.
A Star Trek azonban egy hős helyett számos hőssel áll elő, akiknek a tettei és tapasztalatai egy szorosan szőtt hálót, egy átfogó szövetet képeznek.
Új fejlemények, új szereplők
A „régi szép időkben”, Kirk kapitány idejében (összehasonlításképpen egy korábbi, szinte ártatlanul bohó értelmi állapotban) a dolgok világosak voltak: egyrészről volt a Bolygók Egyesült Szövetsége, ami kiterjedt az emberekre, a vulkániakra, az andoriánokra és a tellaritákra. Voltak zöldbőrű rabszolgakereskedők az Orion jegyből, a hüllőszerű Gorn és mások, akik váltakozva jelentek meg „a hét földönkívülijeként”. Ott voltak az ármánykodó, önkényeskedő romulánok, és természetesen a beképzelt, harcias klingonok, akiknek a megjelenése kétségtelenül bonyodalomhoz vezetett. A szövetség létrehozott valamiféle békét, ami nem volt könnyű – az értelem vad, agresszív oldala és a művelt, alkalmazkodó oldala közelített egymáshoz és amennyire csak lehet, megbékélt egymással. Most a Klingon birodalom belső hatalmi küzdelmei váltak egyre fontosabbá a történet számára – jobbára egységbe rendeződtek ugyan, de az emberek belső munkájának ez az oldala még nem lelt békére.
A romulánok és a Szövetség területei között egy semleges zónát hoztak létre, de magukról a (ravasz, alattomos) romulánokról évtizedekig nem lehetett hallani. Amikor meglepetés szerűen újra megjelennek, a semleges zóna állandó provokáció és próbatétel színterévé változik. Ez úgy értelmezhető, hogy a fejlett tudat félretette ugyan a saját ravaszságát (ami műveltnek mutatkozik csak azért, hogy könyörtelenül lecsapjon az első adandó alkalommal), de az még ott lappang láthatatlan formában, várva az idejére. A romulán hajók álcázó eszközökkel vannak felszerelve, ami lehetővé teszi, hogy az utolsó pillanatig észrevétlenek maradhassanak.
Különleges említést érdemelnek a trillek: egy szimbiózisban élő kettős faj, egy humanoid gazdalény, amihez egy lárvaszerű szimbionta kapcsolódik. A szimbionta tartósan beépül a gazda testüregébe és átültetésre kerül a következőbe, amikor a jelenlegi gazdalény élete véget ér. Ez egy nagy megtiszteltetés, amire a leendő gazdalényeket alaposan és a legnagyobb fegyelemmel már gyerekkoruktól kezdve felkészítik. A gazdalény és a szimbionta kapcsolata nem csak fizikai, hanem értelmi, személyiségi és emlékezeti szintű. Minden trillben a korábbi gazdák jellegzetességei és emlékei tovább élnek. A reinkarnáció elképzelésének tipikusan Star Trek módon való értelmezése.
Továbbá bemutatkoznak a kapzsi ferengik, akiknek az egész kultúrája kimondottan csak a profit szerzésre épül, a militarista kardassziánok, akik évtizedekig brutális módon elnyomják a fundamentalista bajoriakat (mindkét faj a Star Trek: Kilences számú űrállomás című sorozatában játszik nagyobb szerepet), a primitív de ravasz paklediek és még sok más. A valóban erős és vitathatatlanul veszélyes ellenfelek azonban Q és a Borg.
A nagy ellenfelek
„Q” egy fajnak, és egyben e faj minden egyedének a neve – és ennek a fajnak egy bizonyos egyede már az Új nemzedék című sorozat bemutatójában megjelenik és egészen az utolsó epizódig többször is visszatér, hogy az Enterprise legénységét molesztálja. A Q tartomány egyedei fejlődésüket tekintve már sokkal korábban túlléptek a lét fizikai állapotán és gyakorlatilag a tiszta energia mindenható lényeivé váltak. Egy egyhangú, ködös, nemlétező birodalomban vegetálnak, ami tele van valóság-utánzatokkal, unalom és tespedés kínozza őket, ezért minden semmiségről vitát kezdeményeznek. Úgy tűnik, már semmiféle tapasztalatot sem kell szerezniük és már nem képesek továbbfejlődni. Elméletileg uralhatnák az egész univerzumot és minden életforma istenként tisztelhetné őket, de már ebbe is beleuntak eonokkal ezelőtt. Mivel az énközpontú határtalanságuk lehetetlenné teszi, hogy szeretettel közeledjenek az „alacsonyabb” életformákhoz (még akkor is, ha ez velük történik), az elméjük éhezik a beképzelt hamis tökéletességük tetőpontján. Lehetséges, hogy ezek olyan lényeket képviselnek, melyeket az Efézus-belieknek írt levél 6:12 részében „a mennyekben lévő gonosz szellemi erőknek” neveznek?
Egyikükben (akiben, sejtésünk szerint, a puszta kétségbeesés egy újfajta nyitottság kibontakozásához vezetett) szinte gyermeki vonzódás fejlődik ki az Enterprise legénysége iránt (hasonló ahhoz, ahogy egy gyermek vonzódhat egy hangyabolyhoz), ezért gyakran rosszakaratú befolyásolóként és kegyetlen zsarnokként jelenik meg reménytelen helyzeteket agyalva ki a számukra. Ezek a törékeny, rövid életű lények, akik még a halálos vészhelyzetben is töretlen méltóságot, ragaszkodást, egyszerűséget és hűséget tanúsítanak, gondosan elfojtott tökéletlensége számára próbakővé válnak. Állítólagos mindenhatósága dugába dől, ahányszor csak megpróbálja kísértésbe hozni ezeket az apró halandókat, hogy elárulják egymást. Q-t Mefisztónak, a „tagadás szellemének” tekinthetjük. A kozmikus ellenfél és kísértő, akit nem lehet legyőzni, csak kicselezni, vagy vállalva a következményeket, megtagadni, önmagát láncolta meg az örökös tagadás által. A Szövetség Borg közösségével való találkozása, ami Guinan véleménye szerint, aki ezt már megtapasztalta, túl korai, szintén Q-nak köszönhető – emlékezzünk rá, Guinan képviseli a bölcsességet.
A Borg egy technikailag fejlett humanoid faj, – vagy inkább az emberi fajok zagyvasága – szerves testüket kibernetikus beültetésekkel javítják szinte a felismerhetetlenségig. Nincs egyéni tudatuk, hanem egy kaptártudathoz kapcsolódnak, minden Borg drón folyamatosan osztozik az egész közösség gondolataiban. A Borgok az evolúció csúcsának tartják magukat, minden más fajt pedig alacsonyabb rendűnek és folyton azt hangoztatják, hogy „Az ellenállás hiábavaló!” A találkozás során a másik fajokat „asszimilálják”, ami azt jelenti, hogy megfosztják őket az akaratuktól, kibernetikailag szétbontják és beépítik őket a közösségükbe.
A Borg azt az antagonisztikus erőt jelképezi, ami profán módon megpróbálja utánozni az istenit. Egy igazán ördögi belső elvet, ami kegyetlenséget, a nagyság illúzióját, türelmetlenséget, elnyomásra, kizsákmányolásra és pusztításra való hajlamot kelt az emberi elmében. Tudásuk (ami pusztán tényszerű és anyagi jellegű) folyamatosan bővül azoknak a fajoknak köszönhetően, amelyeket asszimilálnak (és megsemmisítenek a folyamat során). Közösségként hatalmasak és közel állnak a halhatatlansághoz. Visszaélnek a technikával (amit mi alkalmazott, teremtő intelligenciának nevezünk) hogy beleavatkozzanak a saját létállapotukba és undorító hibrid lényekké változtassák magukat. Még nem gépek, de többé már nem is élőlények, elpusztítják az életet, a sokféleséget, az egyéniséget, a személyazonosságot, a szabadságot és az érzéseket szemrebbenés nélkül. Fagyos, hideg, romboló illúziójuk alapján éppen az ellenkezőjét testesítik meg annak, mint aminek hiszik magukat.
Ilyen formán a Borg semmiképpen sem az a legyőzhetetlen asszimiláló gépezet, mint aminek képzeli magát; a Q egy szempillantás alatt meg tudná semmisíteni, ha akarná. Később, a Star Trek: Voyager sorozat során a Borg találkozik egy ismeretlen dimenzióból származó teljesen idegen fajjal, a 8472-es számú fajjal, egy olyan ellenféllel, melyet nem képes asszimilálni és amelyik minden ízében ugyanolyan agresszív és pusztító természetű, mint ő maga.
Érdekes módon, az egyik Borg, akit az Enterprise személyzete Hugh-nak és (a Star Trek: Voyager során mélyebben és részletesebben kifejtésre kerül) Seven of Nine-nak nevez, jó példa arra, hogyan képes egy borg drón visszanyerni az egyéniségét, amikor elszakad a közösségtől. Azt is megtudjuk, hogy a közösséget nem a kaptártudat vezeti, hanem egy Királynő. A Voyager vége felé pedig egy mutáns képes a közösség egy kis részét megszabadítani a kaptártudat teljes elnyomásától az Unimátrix-ban, ami egy álomszerű állapot, és visszaadni az egyéni tudatukat, amivel azelőtt rendelkeztek, mielőtt asszimilálták volna őket.
(folytatjuk)
