A történelmi rózsakeresztes kiadványok egyike, Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, 1616-ban jelent meg először könyv formájában. Festői módon ábrázolja az alkímiai utat, az átalakulás útját. Ebben az elbeszélésben az emberi lélek és tudat nézetei kerülnek megszemélyesítésre, valamint mindazok az erők, amelyek szerepet játszanak az út során. A menyegzőhöz vezető út számos, jelképes eseményének itt csak néhány epizódját tudjuk bemutatni. Ennek során az út elemei, valamint a jelöltek feladatai és képességei kerülnek a bemutatás középpontjába. Ezek a feladatok és lehetőségek ma is érvényesek. Egy olyan időszakban, amikor a kereszténység állami egyházának átalakító ereje megszűnt, az Alkímiai menyegzőben megjelenő gnosztikus-rózsakeresztes bölcsesség az átalakulási folyamatot helyezi elsődleges megvilágításba.
Rózsakereszt Krisztián (CRC) az az ember, aki lehetővé teszi önmagában az örök belső lény újjászületését. Más jelöltekkel együtt azon munkálkodik, hogy felkészüljön az alkímiai menyegzőre. Mindegyikük a saját útját járja, ugyanakkor viszont mindannyian együtt, egységben dolgoznak.
A meghívás és az első lépések
CRC (Rózsakereszt Krisztián) útját, olvasóként, attól a perctől kezdve követjük, amikor megkapja a meghívót, egészen az Alkímiai Menyegzőig. CRC-t tehát meghívják, hogy vegyen részt a lényében újjáébredt léleknek az isteni szellemmel[1] való menyegzőjén. Ez a konstelláció sok mindent megvilágít a szellemi utat illetően: CRC-t, a keresőt, vendégül hívják a királyi menyegzőre. Ennek az eseménynek nem ő maga a főszereplője, de az ő részvételére is szükség van a menyegző megtartásához. A meghívás egy figyelmeztetést is tartalmaz. CRC-nek rendkívüli mértékben ügyelnie kell az állapotára, valamint a cselekedeteire ahhoz, hogy olyan tisztán vehessen részt az eseményen, amennyire csak lehetséges. Ez a régen várt meghívás nagy hatást gyakorol rá. A történet elmondja, hogy a hegy, amelyre CRC kunyhója épült, megremeg. CRC először ismeri fel, hogy micsoda radikális változásnak veti alá önmagát, amikor útnak indul a Királyi kastély felé.
CRC azonban a meghívóval együtt nem kap semmiféle útmutatót. Valószínűleg az, hogy felkészült a menyegzőre elegendő lesz a számára ahhoz, hogy megtalálja az utat. Ez a rózsakeresztes út ismertetőjegye. Jelen vannak benne az erő elvei és egy belső tudás, ami egy nyitott lélek számára felfedi magát, és egyre mélyebbé és mélyebbé válik az út során. CRC igen nagy utat tesz meg, mire elér egy keresztúthoz, ahonnan négy út ágazik el. Elbizonytalanodva megáll, nem tudja, hogy mitévő legyen, és előveszi a kenyerét. Egy fehér galamb meglátja ezt és bizalomteljesen feléje repül. CRC szívesen megosztja vele a kenyerét, de a békesség nem tart sokáig: megjelenik egy fekete holló, amelyik el akarja lopni a falatot a galamb elől. Mindkét madár elrepül. CRC követi őket, hogy megvédje a galambot és elűzze a hollót, ami végül sikerül is neki. Eközben észre sem veszi, hogy már el is indult a négy út közül az egyiken, amelyről már nem fordulhat vissza – amikor megpróbálja, olyan erős szél támad, hogy akár akarja akár nem, a választott utat kell követnie. Az utat intuitív döntés alapján választotta, mivel a galambot – az ébredő lelket – akarta védelmezni. Aki ily módon választja meg az útját, az a helyes utat választja – azt az utat, ami a jó véghez vezet. Akaratlan döntése folytán azonban CRC hátrahagyta az elemózsiáját. Ahhoz hogy ura maradjon az út elkövetkező kihívásainak, új forrásokból kell élnie és cselekednie.[2] Ez az előfeltétele annak, hogy eljusson a Királyi kastélyhoz.
A kastély és a királyi párok
Leszáll az este, mire CRC megtalálja a Királyi kastélyt. Utolsóként érkezik, még éppen sikerül bejutnia a kapun, mielőtt az bezárulna. Az út egyáltalán nem olyan, mintha egy parkbeli sétáról lenne szó – minden erőfeszítést igényel, odaadást és a megfelelő pillanatban való adakozást. Rózsakereszt Krisztián kezdi felismerni, hogy a Királyi kastély tulajdonképpen az ő saját mikrokozmosza. És mi a mikrokozmosz? A teljes, bonyolult emberi lény az örökkévaló, el nem múló szféráival és időbeli nézeteivel. Ez magában foglalja az anyagba süllyedést, az adott pillanatig felgyülemlett karmikus tapasztalatokat is, de ugyanakkor a tudáshoz első kézből való hozzáférést is az isteni szellemszikrán keresztül. CRC tehát megéli önmagában az időt és az örökkévalóságot, ami lehetővé teszi a számára, hogy felismerje az út fontos lépéseit és tovább tudjon haladni. A királyi kastélyban – vagyis amikor szembesül saját valódi természetével – megvalósítja az alapvető fontosságú „elengedést”, azaz természetlényének minden földi, mulandó nézetétől elbúcsúzik, ami mögött aztán meglátja az eredeti, isteni elvek kibontakozását.
Ahogy minden jelölt, aki aláveti magát a felébredés folyamatának, CRC lelke is érettsége mértékében nyer hozzáférést tudatának forrásához. Ez egy forradalmi folyamat. Ez a forrás alapjában véve a tudatalattiban van eltemetve, és mi ennek a „terméséből” élünk, s ennek következtében az ok és okozat csapdájában sínylődünk. A valódi teremtő forrás, az Önvaló azonban most láthatóvá válik. Így a jelölt tudata ennek a forrásnak a segítségével a hétköznapi tudat fölé emelkedik. CRC tehát felismeri a gazdag tapasztalatkincsében rejlő lehetőségeket és akadályokat – valamint a belőlük származó tudati erőket.
Ezeket az erőket az Alkímiai menyegző három királyi párként jeleníti meg, akik egy kerek, királyi emelvényen helyezkednek el (ez a jelölt tobozmirigye, illetve a korona csakrája). Itt a mikrokozmoszban számtalan inkarnáció során felhalmozódott szenvedésről és keserűségről van szó. Az érettségről és a bölcsességről, ami ezeket a tapasztalatokat kíséri és végül, de nem utolsósorban, a hatalmas, új lehetőségekről, amelyek mindebből kiemelkednek. A három királyi pár közül kettő koronát visel a fején. A harmadik, a középen ülő fiatal pár még nincs megkoronázva (a szellem és a lélek egyesülésének még létre kell jönnie). A párok a mikrokozmoszban lévő tudat vezérelveit testesítik meg: az egyik az anyagban kereste a beteljesülést, a másik szabadulni akart az anyagtól, és végül az új lélek ereje, ami ebből született – valamint az isteni szellemelv, ami lehetőségként van jelen. CRC megtudja, hogy a két fiatal megkoronázása csak akkor válik lehetővé, ha a jelenlévő elvek mind alávetik magukat egy alkímiai folyamatnak, ami megsemmisíti őket a jelen állapotukban és új életté és tudattá alakítja át őket. Ez a szellemi alkímia alapelve: lényegében mind a halandó mind a halhatatlan áldozatot hoz. Ez az egyesülési folyamat azt mutatja, hogy az isteni magába olvasztja a földit és ezáltal új életet teremt.
Érdekes, hogy ebben az összefüggésben a jelölt akarata az, ami véghezviszi a fennálló tudat megsemmisítését azáltal, hogy lefejezteti magát. Ez azt jelenti, hogy az halandó természet egója lelepleződik és elhagyásra kerül, s az ember átalakulásra készen, tiszta tudattal hagyja hátra a régi életét, rögzült mintáival önzésével együtt. Ekkor az akarat „meghal”.[3] Az új ember első megnyilvánulásaként új akarat születik az emberben.
(folytatjuk)
[1] A Szellem itt és a történet további kifejtése során nem a tudat szinonimájaként értendő, hanem ez egy isteni kiáradás, ami eredeti teremtő és megelevenítő elvként sugárzik az univerzumban és az emberben. A hermetikus bölcsesség azt a Szellemet, ami kapcsolatba lép az emberrel és új tudatként felébred benne, Pimandernek nevezi.
[2] Az új erők többé nincsenek alárendelve a mulandó világ polaritásának. Ezek az egyetlen és egyedül való jóból erednek és az ébredő, önmagát megszabadító lelket táplálják.
[3] Az alkímiai halál a régi, elválasztott állapot, az énközpontúság halálát jelenti. Az én szempontjából ez egy valódi halál. A Szellem szempontjából azonban egy átalakulás és a korábban elválasztott lénnyel való eggyé olvadás. Az alkímiai halál egy új élet születését eredményezi.
