Nem, nem voltam hercegnő, ahogy ott álltam: körülbelül öt vagy hat éves lehettem, egy kissé pufók, meglehetősen kis termetű, szeplős arcú és szégyenlős lány, hosszú, sötét szöghajjal. A barátaimmal voltam, mint már annyiszor. Mindig egy kicsit magányosnak, a többiektől különbözőnek éreztem magam, bárhol és bármilyen körülmények között voltam is éppen.
Nyár volt és mi egész délelőtt azon a homokos ösvényen játszottunk, ami a kertünkön túl folytatódott.
– Valójában te egy hercegnő vagy – mondta hirtelen egy hang, ami különös érzés volt.
Természetesen nem igazi szavak voltak, amit hallottam, csupán valami mögöttük rejlő elképzelés, amit nem tudtam megfelelően értelmezni.
Mégis igaza volt: én valahogy különös vagyok – de nem valami ostoba vagy arrogáns módon, hanem a dolgok valódi értelmében. Valami olyasmit mondtak nekem, amit igaznak kellett elfogadnom. Ez nem olyasmi volt, ami megkülönböztet engem a körülöttem lévő világtól. Hanem valamiféle kapcsolatnak a felfedése. Lehet, hogy ezt minden embernek a tudomására hozzák?
A többiek körülöttem nem úgy viselkedtek, mintha tudnának erről. Azonban én sem viselkedtem úgy, ami azt jelentette, nem ez lehet az egyetlen és kizárólagos ismertetőjel. Nem gondoltam, hogy az emberek hasonlóak. Ezért maradtam magányos – legalábbis önmagamban. Nem mertem megosztani a vágyódásomat, a magányosságomat és az érzéseimet másokkal. Senki sem tűnt hozzám hasonlónak és egyébként sem találtam volna szavakat, hogy elmondhassam…
Másfajta világok
Nyolc vagy kilenc éves lehettem, amikor egy biciklitúrán voltam a mostohaapámmal és az anyámmal. Ezt sok hétvégén megtettük és én igazán szerettem biciklizni és közben szemlélni a világot. Egy hosszadalmas úton, teljesen véletlenül, mintha ez normális dolog lenne, hirtelen ott volt, a kép, a benyomás: egy gigantikus épület éppen mellettem. A jelenség nem nyúlt függőlegesen az égbe, hanem a teteje felé enyhén csúcsosodott, és fényből volt, krémszínű kövei fénylettek a csillogó napfényben.
Noha ennek semmi köze sem volt egy látomáshoz, mivel a jelenség olyan valódi és természetes volt, mint a körülöttem lévő világ – mégsem beszélhettem róla senkinek. Úgy tűnt, mintha repedések keletkeztek volna a saját lényemen.
A “hercegnő élmény” valamiféle hasadás volt azon a függönyön, ami a legbelső lényemet rejtette. Most pedig ez a hasadás kifelé történt. Ez önbizalommal töltött el! Vannak más világok, magasabbrendű élet, amit azonban nem lehet közönséges érzékekkel megtapasztalni.
Ezzel a felismeréssel szembesülve pánik fogott el, mert most a világ még kiszámíthatatlanabbá vált a számomra. Mindazonáltal nagy megkönnyebbülés is volt, fellélegeztem, mert egy megsejtett távlat kezdett megnyílni előttem, ami lehetőséget nyújtott a fejlődésre, arra, hogy meggyógyuljak.
Isten – többé már nem annyira jó
Néhány évvel később, tinédzserként csatlakoztam az iskola filozófia szakkörének csoportjához. A találkozók önkéntes alapon történtek délutánonként a vallástanárommal. Érdekes összetételű csoport volt – intellektuálisan aktív, egy kissé különös, egy kissé alternatív tagok, azonban mindegyikük nagyon egyéni volt. A tanár, tudása révén, képes volt gondolkodásra és felismerésekre késztetni minket.
Ugyanis tudtán kívül ő maga is kereső volt, tele vágykozással és lelkesedéssel, így képes volt megosztani az általa felfedezett dolgokat.
Platón barlanghasonlata, ami azt mutatja, hogy az ember csak a valóság árnyképeit képes felismerni, megnyilatkozás volt a számomra. De a legnagyobb meglepetés és a legátalakítóbb felismerés akkor támadt bennem, amikor feltették a kérdést: Isten vajon jónak tekinthető, ha azt nézzük, ami a világban történik?
Először hevesen védtem az “én” Istenemet. Igen, ő jó, hihetetlenül jó, a legeslegjobb! A többiek véleménye okos volt ugyan, érettnek tűnt, mégis, anyagi nézőpontjuk miatt egyáltalán nem volt elfogadható számomra. Végül azonban saját határaimhoz értem. Hogyan tudom harmonikusan összegyeztetni a világban történő dolgokat a “jóságos Istenről” alkotott elképzelésemmel?
Erre csak egy megoldás volt. El kellett ismernem, hogy Isten fogalmát ki kell szélesíteni. Ez elég fájdalmas volt és tehetetlennek éreztem magam, mivel nem értettem, hogy mi hiányzik a felfogásomból. Csak azt éreztem, hogy valami biztosan hiányzik. Aztán az intellektuális érzékeléstől megtisztult térben hirtelen felvillant bennem az ihletett gondolat: az egyetemes Isten az, aki szabadsággal rendelkezik. És az ember, akiben egy isteni szikra van, szintén szabadsággal rendelkezik.
Nem jónak és jó magaviseletűnek kell lennünk, ha az istenihez akarunk közeledni, hanem meg kell tanulnunk szabadnak lenni, a szabadságból tudást meríteni és helyes döntéseket hozni.