A régmúltban a fiziológia természetszerűen a pszichológia következménye volt. A fizikai rendellenesség okát a lélekben keresték. Később ez éppen az ellenkezőjére váltott és a fizikai szemlélet vezetett a lélek kutatásában. A fordított helyzet a lelket egy külső fogalommá változtatta és a belső folyamatokat külső, logikai alapon kezdték vizsgálni. A lelket az intellektuális logika tárgyává tették. A lélektani problémákat – egyebek között – olyan vegyi anyagokkal nyomták el, amelyek hatást gyakorolnak a testre. A tünetek okát azonban ily módon nem sikerült megszüntetni. Mindazonáltal a tárgyi pszichológiának vannak előnyei is. Mostanság a pszichológia területe kiszélesedett. Számos pszichiáter alkalmaz például neurolingvisztikus programot és az éber tudatos gyakorlat (mindfulness) nem csak javasolt dolog, hanem tudományos kutatás tárgya is. Más terapeuták a karmából és a csakra pszichológiából meríthetnek elképzeléseket. Egyre inkább felismerik, hogy az érzelmek nem csupán az öntudattal állnak kapcsolatban, hanem a személyiségrendszerből származó neutrális reakciók is lehetnek. De valójában mi a psziché?
Psziché-Logosz
A „pszichológia” szóban a psziché és a logika, illetve a logosz ősrégi kifejezései ismerhetők fel. A psziché a lélekre utal, más szóval az élet lélegzetére. A „lélek” szó pedig az ősi bölcsesség szerint a szellem járművére való utalás. A logika a görög logosz szóból származik és egy olyan tudományra vonatkozik, ami a gondolkodás alkotó-szabályaival foglalkozik. A helyes okfejtésre törekszik.
A logosz szó másik jelentése „ige”. Ige a „titkos szó” értelmében, egy elvont teremtő elvre utalva. Ebben az értelemben minden megnyilvánulás, legyen az egy atom vagy a világegyetem, rendelkezik logosszal, azaz szellemmel. Amikor a lelket teljes mértékben a logosz lelkesíti, akkor a lélek ezt továbbadja a személyiségnek. Így a lélek közvetítő szerepet játszik az elvont dolog és a személyiség között. A lélek az ok és okozat közötti működés.
A következő mítosz megmutatja, hogy mi a különbség a logosz-lélek-személyiség hármas, valamint a mi valóságunk között.
A mítosz
A görög mitológiában Psziché egy királylányként jelenik meg, aki olyan gyönyörű, hogy senki sem meri feleségül kérni, ezért az orákulum azt jövendöli neki, hogy egy halhatatlannak lesz a menyasszonya, aki egy hegy tetején vár rá.
Ennek a hegynek a tetején egy csodálatosan szép kastély állt, de Psziché ott csak éjszaka, sötétben találkozhatott a szerelmével. Mivel a testvérei azt mondták Pszichének, hogy a szeretője egy szörnyeteg, ezért Psziché arra kérte őt, hogy maradjon, amíg a nap felkel, hogy megláthassa. Amikor azonban a kérése nem nyert meghallgatást, elhatározta, hogy egy olajlámpa segítségével győződik meg az igazságról. A lámpa fényénél az istenek legszebbikét fedezte föl maga mellett. Egy olajcsepp azonban rácseppent a szeretője testére, amitől az fölébredt és azonnal elröpült mondván: „Szerelem nem létezhet ott, ahol nincs bizalom.” Psziché pedig egyedül találta magát a testvéreivel egy pusztaságban, ahol a testvérei meghaltak, mivel megpróbáltak újra felmászni a hegy tetejére.
Psziché étlen-szomjan vándorolt mindaddig, amíg Aphrodité három lehetetlenül nehéz feladat elé nem állította. Érosz, a szerelme, minden alkalommal megjelent, hogy a segítségére legyen. A végső bukásakor is azzal segített neki, hogy megérintette az egyik nyilával. Végül Zeusz elküldte Hermészt a földre, hogy Pszichét elhozza onnan. Amikor Psziché megérkezett az Olümposzra, Hermész egy csésze ambróziát adott neki inni, ami a lányt halhatatlanná tette. Psziché és Érosz újra egymásra találtak, melynek során Hermész megjegyezte, hogy Érosz sohasem kerülheti el a reá váró problémákat, de a házassága örök érvényű marad.
Nyugtalanság
A mítosz itt rövidített formában szerepel, egy isteni szeretőről és a hihetetlenül szép Pszichéről szól, aki a földről származik. Pszichét egy halhatatlan szeretőnek szánták mivel oly szép volt, hogy halandó nem merte feleségül venni.
Psziché nyugtalansága végül is a logosz közelségének a jele, amit Érosz képvisel, akinek szánták. Csak mellette találhat nyugalmat. És itt nyilvánvalóvá válik a számunkra, hogy Psziché még nem ismeri a halhatatlan szerelem szabályait. Éroszt az „énjén” keresztül, az ego segítségével akarja megismerni, aminek során elveszíti őt. A mítosz elmondja, hogy Psziché annyira szeretné megismerni a szerelmét, hogy a testvérei által ajánlott valóság útján szerzett tapasztalathoz folyamodik, és ezáltal egy reménytelennek tűnő helyzetben találja magát. A mítoszban, a sorok között olvasva, egy másfajta pszichológiát, valójában a „lélek tudományát” fedezhetjük fel. Ez nem az általunk ismert pszichológia, hanem az, amelyik képes meggyógyítani a lélek, és ezáltal a személyiség „mélységes nyugtalanságát”. Míg a személyiség az „én” hitében szenved, Psziché görög mítosza elmondja nekünk, hogyan lehet kigyógyulni ebből a képtelen „betegségből”, mivel az ego uralma nehéz terhet jelent a személyiség számára.
Szerelem
Mindez arról szól, hogy Psziché és Érosz egyesülése hogyan hoz létre egy valódi emberi lényt. Más szóval: ennek a pszicho-lógiának (lélektudománynak) más a kiindulópontja. Többé nem az az elsődleges kérdés, hogy hogyan lehet az öntudatot az öntudat segítségével helyreállítani. Az észbeli logika lámpafényében a logosz eltűnik a színről és az én-állapot csak kismértékben változik, miközben a valódi betegség érintetlen marad.
A lélek nyugtalansága az embert lehetetlen helyzetbe hozza, ha az én-gondolkodást az öntudat segítségével próbálja megnyugtatni. A halhatatlan szerető az öntudat számára végülis sötétben marad. Az ismeretlen dolog az, ami a nővéreket megrémíti. A félelem különös tanácsadó, ami Pszichét a hegy tetejéről a terméketlen pusztaságba veti, ahol éhezik. Ezzel szemben a láthatatlan isteni szerető az, aki megszünteti Psziché tehetetlenségét és csillapítja az utána való éhségét és szomjúságát. Psziché jelenlegi (halandó) állapotában nem erőltetheti az egyesülést, a testvérei pedig meghalnak, amikor megpróbálnak újra felmászni a belső hegyre.
Az átalakuláshoz szükséges pszichológia azonban már jelen van. Érosztól származik, aki rávilágíthat a személy és az ismeretlen között lévő valóságra és ezáltal megmutatja, hogy lényegében mi az ember. Érosz azonban a maga sajátos módján mutatja meg ezt a léleknek. A szeretet az énen kívül, ezen a különleges, hegyen lévő találkozó helyen ég.
Hedonizmus
A görög „logosz” szó a „rejtett szón” kívül mást is jelent: „elveszett szót”. A szerető elveszett szava ösztönzi Pszichét ismét egy új, végtelen útra. Ezért említi a mítosz vége Hedonét (amiről itt nem esik szó).
Psziché és Érosz egyesüléséből egy gyermek születik, aki Hedoné istennőként ismert. Hedoné élvezetet és örömöt jelent, ami természetesen fordítható úgy is, mint „valakinek” az örömérzete. Végül is a hedonizmus azt a kérdést veti fel, hogy mi nyújtja a legnagyobb örömöt. De a világi örömmel szemben, amire az emberek általában a „hedonizmus” szóval utalnak, itt a végtelen örömről van szó. A mítosz nagyon világosan beszél erről: a házasság örök érvényű. Ennek a mítoszbeli egyesülésnek a gyümölcse, Hedoné, nem egy átmeneti örömöt jelent. Tehát itt nem egyfajta etikus életforma gyakorlásáról van szó. A „pontos meghatározás” a nem- énben jelenik meg. Ez egy feltétlen „csendes öröm”, nem pedig egy személyes érzelem. Ez egy ok és okozat nélküli szabad lény. Ez az, amit a szanszkrit nyelv úgy hív, hogy ananda. Ezért Pszichét, Éroszt és Hedonét a sat-chit-anandában éppúgy felfedezhetjük, ahogy az ősegyiptomi Ozirisz-Ízisz-Hórusz, a latin animus-anima-persona és a keresztény atya-fiú-szent szellem háromságban. A valódi ember szellem, lélek és test egyben.