A Csendes óceán és az Atlanti óceán között van egy hatalmas földterület, amelynek sok lakosa van. Az emberek, akik ma ezen a kontinensen járnak, el sem tudják képzelni mekkora föld terül el a lábuk alatt. Ha az ember el akar jutni a kontinens egy távoli pontjára, autókat és utakat használ, melyeket erre a célra terveztek. Ha át akar jutni egy másik kontinensre, akkor ezt hajóval vagy repülőgéppel teheti meg. Mindez egészen természetes. Különös lenne az óceánt végső célnak tekinteni és nem egy egyszerű útnak ahhoz, hogy eljussunk egy másik kontinensre. Az ember azonban nem hal: nem tudna megélni az óceán mélyén. Nekünk embereknek olyan helyre van szükségünk, ahol megvethetjük a lábunkat. Valószínűleg ezért tekintjük az óceánt olyasminek, ami elválasztja a kontinenseket, ritkán véve észre azt a nyilvánvaló tényt, hogy a kontinensek szintén elválasztják az óceánt.
Az amerikai kontinens őslakóit is érdekelte a terület felfedezése, de mivel ők nem rendelkeztek automobillal, amelynek nyílt utakra van szüksége, ezért ők erdőkön átvezető kitaposott utakat használtak. Némelyiket ők maguk taposták ki, de voltak ismeretlen eredetűek is. Ezek között az ismeretlen eredetű utak között van egy, ami a hosszúsága és a szellemi jelentősége következtében számottevő: ez a Peabiru, ami Dél-Amerika nagy részét szeli át. A Peabiru elnevezésnek nem tisztázott a fordítása, de legtöbbször egy „kitaposott ösvényt” vagy „a Nap Hegyeinek Útját” értik alatta. A manapság fellelhető nyomokat számba véve, arra a következtetésre juthatunk, hogy a Peabiru Brazília déli partján, a mai Santa Catarina állam területén kezdődik, áthalad São Paulo és Paraná államokon, ezután Paraguayon, Bolívián és Perun, majd Chile partjainál ér véget. Becslések szerint kelet-nyugat irányban halad és az őslakosok, beleértve a guaranikat is (Brazília jelenleg legnagyobb létszámú bennszülött lakosságát), ezt az utat szentnek tartják.
Ez az utóbbi információ azt mutatja, hogy a Peabiru nem csupán egy kereskedelmi útvonal és nem is az őslakosok egymás közötti kommunikációjának a célját szolgálja. Rosana Bond, a „História do Caminho de Peabiru” (Peabiru útjának története) című könyv írója valójában úgy gondolja, hogy a Peabiru a Nap égi útjának a jelképe. Dél-Amerika különböző népei azt remélhették, hogy elérhetik azt a helyet, ahol a Nap lenyugszik, ezért kitapostak egy utat, ami elvezeti őket oda. A századok nyomán a kontinens különböző helyeiről induló kisebb utak létrehozták a híres Peabirut: egy olyan útvonalat, ami átvezet a kontinensen és összeköti a két hatalmas óceánt. Az út bizonyos szakaszairól fennmaradt néhány írás, ami segít jobban megérteni ennek az útnak a szellemi jelentőségét. Ezek az írások az Iwi Maraê felé vezető utat mutatják meg a vándoroknak, vagyis azt az utat, amely egy olyan földre vezet, ahol a gonosz nem létezik.
Mindazoknak, akik végigjárták a Peabiru-t, hogy misztikus érzéssel eltöltve Iwi Maraê-t, vagyis a Nap rejtekhelyét keressék, szellemileg megrázó felfedezésben volt részük: az utazás vége nem a szárazföldön van. Az óceántól indulva az óceánhoz érkeztek. A víz még mindig elválasztotta őket az égi csillagtól és „a gonoszság nélküli föld” sehol sem volt található. Talán ez az oka annak, hogy a Peabiru-t valami másnak a metaforájaként, a belső út jelképeként kell tekintenünk. A guarani nép tanításai is ezt sugallják, akik, ahogy korábban említettük, a Peabiru-t szent útnak tekintették, mivel a Nap mozgását követi.
Az útvonal két óceánt köt össze, ami valójában egy. Az út, amely a gonoszság nélküli földre vezet, semmiféle térképen sem található. Az emberiség szellemi hagyományain alapuló „Ecos da Alma Brasileira” (A brazil lélek visszhangjai) című magazin, melynek kiadója a Civitas Solis Institute, a következő megállapítást teszi erről a rejtélyes földről:
“[…] a gonoszság nélküli föld nem egy térbeli fogalom sem pedig egy mennyei hely, hanem inkább egy életállapot. Ezért azt is mondják, hogy úgy lehet elérni, ha a testet világosabbá vagy finomabbá tesszük. […] bármelyik őslakosnak lehetősége volt rá, hogy olyanná váljon, mint az istenek, egy isteni lénnyé, hogy felülemelkedjen a kulturális korlátokon és elérjen egy földöntúli állapotot.”
Figyelemre méltó, hogy a kontinenseket körülvevő óceán, ami a Peabiru útjának kezdőpontja és végcélja, hogyan szintetizálja az ember szellemi utazását: amelynek célja az eredethez való visszatérés kell, hogy legyen. Az óceánt gyakran használják a teljesség jelképeként (az élet óceánja, a kegyelem óceánja), mivel a folyók is oda igyekeznek, és olyan mint egy oszthatatlan egész, ami számtalan vízcseppből áll, azt is mondják, hogy végtelen teremtményeit tekintve Istenhez hasonlatos.
A nagy dolgok szemlélése az egyik nyitja annak, hogy a finom dolgok iránti érzékelés felébredjen az emberben. Az óceán végtelenje, a mérhetetlen erdőségek, az ég, a Nap és a Hold a dél-amerikai őslakosok számára az emelkedettség elérhető forrása volt. Noha a Peabiru jelenleg konkrétan nem létezik, mivel az útvonalnak csak bizonyos szakaszai maradtak fenn, a róla alkotott kép elég nagy jelentőségű ahhoz, hogy felébressze a fensőbbség iránti érzést bennünk, lehetővé téve, hogy az út képe és az, amit képvisel megjelenjen a tudatunkban.
De vajon miben osztozik a kontinens jelenlegi lakosa annak őslakóival? Egy bizonyos fokig a földön és annak történelmén osztoznak, de oly kicsiny mértékben, hogy az ember nem beszélhet közös identitásról közöttük csupán ezen az alapon. Mindazonáltal egy közös identitás elképzelése oly ellenállhatatlan, hogy kénytelenek vagyunk egy lépést tenni előre és megkockáztatni: egy olyan vágyódásban osztoznak, ami a lélek mélyéről fakad és minden élet forrása felé irányul. Egy olyan sorsban osztoznak, amit az óceán felett lebegő Nap képével lehet kifejezni. Egy olyan úton osztoznak, ami magában az anyagban húzódik, de ugyanakkor a szívükbe is bele van vésve.
