A vallás, a művészet és a kultúra által az emberiség folyamatosan megismeri önmagát, hogy ki is ő valójában. Ez a világméretű beszélgetés már jó néhány évezrede tart.
A folyamat során a spiritualitás úttörői alapvetően formálták az emberiség önmagáról alkotott ismeretét. Ugyanilyen fontos az is, hogy ezek az emberek a legmélyebb értelemben véve meg is élték az önmegvalósítást.
Az egyenes vonal, amely felfelé mutat
Mindannyian ismerjük azt a belső képet, ami az emberi gondolkodást és cselekvést a modern idők kezdete óta uralja (legalábbis az úgynevezett első világban). Ez egy egyenes vonal, ami megszakítás nélkül felfelé mutat, „gyorsabban-magasabbra-messzebbre”. Ez az élet minden területén való fejlődést jelent, természetesen bennünk, emberekben is. Ez a fejlődés mindenekelőtt a tudományos-technikai haladás és a kényelem iránti törekvésben fejeződik ki, valamint az élet minden területén való „többet” akarásban. Ebben a világnézetben nincs helye a meghátrálásnak vagy a visszafogottságnak. A még többért való általános sóvárgás ütközik benne a korlátozott erőforrásokkal, valamint saját szomszédaink terjeszkedési, illetve demarkációs hajlamaival. Földünk állapota egy ideje már megmutatja nekünk ennek a viselkedésnek a többszörösen hibás voltát. Úgy tűnik azonban, hogy ezt szinte lehetetlen elengedni, vagy más, elfogadhatóbb hozzáállást találni önmagunkhoz és azokhoz a dolgokhoz, amelyek korrigálhatják és ezáltal továbbfejleszthetik az önmagunkról alkotott képünket. Valószínűleg senki sem akar visszatérni a középkorba. Az emberi lét jelenlegi paradigmájának, úgy tűnik, nincs elfogadható alternatívája.
Az emberről alkotott kép
A „gyorsabban-magasabbra-messzebbre” azonban, amitől aligha tudunk megválni, az emberről alkotott, átfogóbb képnek csupán egyik nézete. Ez az ember mikrokozmoszként való megismerésének része, ami arra hivatott, hogy felismerje és megvalósítsa örök méltóságát. Ez az emberről alkotott kép a hermetikus tanításokkal függ össze, melyek jelentősen hozzájárultak a reneszánszhoz (és ezáltal a modern kor kezdetéhez), mint egy új irányvonal a művészet, a kultúra és a filozófia terén. Az ember, mint halandó Isten – és a (belső) Isten, mint halhatatlan ember – doktrinája a középkor másvilág felé való irányulásának a helyébe lépett és arra ösztönözte az embert, hogy itt és most ismerje és valósítsa meg önmagát. A következő századok során ez az impulzus az élet minden területére kihatott, ugyanakkor viszont lényeges szempontok vesztek el. A teljes átalakulás, amin az ember átmegy, amikor felismeri isteni természetét, feledésbe merült. A Corpus Hermeticum arról a tényről beszél, hogy az embernek vissza kell adnia testének anyagát az elemeknek ahhoz, hogy valóban megújulhasson. Valamint azt is kihangsúlyozza, hogy a lélek az, amelyik egy érési folyamat után dönt a szellem és anyag között, az örökkévaló és a mulandó között, és ily módon kezdeményezi az önforradalmat.
Hogyan válik a kép teljessé?
Az isteniségen belüli végtelen fejlődés lehetőségének eredeti ismerete az idők során egyszerűen a ’gyorsabban-magasabbra-messzebbre’ evilági tudásává vált. Az eredeti impulzushoz kapcsolódó hatalmas erő azonban továbbra is működik, még a meg nem értésben, az ember önfelfedezésének óriási szupermarketjében is. Az ember isteni szellemből való újjáteremtésének az elképzelése volt a kezdeti szikra annak megértéséhez, hogy az anyagi ember a világ és önmaga teremtője és alakítója. Ha az ember ehhez még hozzáadja a teljes mértékű önforradalom elképzelését is, akkor a kép teljessé válik. A nagyság és teljesség felé való törekvés, amit mindeddig az anyagba vetítettek bele, most az erdeti terület felé irányulhat. Az „Aki másokat legyőz, az erős, aki azonban önmagát győzi le, az mindenható.” (Tao Te King, 33. vers) útja most megnyílik. Az önmagunk feletti győzelemnek ebben az úgymond kimeríthetetlen erejében, a ’gyorsabban-magasabbra-messzebbre’ útmutatásra talál. És nyilvánvalóvá válik: a gyorsabban eggyé válik az örök Mosttal. A magasabbra a bennünk lévő isteninek a születésévé válik. A messzebbre a mindent átható, együttműködő ugyanakkor önmagukért felelős szellem-lelkek tudatos egyedeinek egységét írja le. De az önámítás során szerzett tapasztalatok is értékesnek bizonyulnak. Ezek válnak hajtóerővé ahhoz, hogy az ember megtalálja a helyes mértéket és ezáltal felfedezze elsősorban saját identitását.
A huszadik század első felében voltak úttörők, akik erőteljesen körvonalazták az önforradalom eszméjét és ezen az alapon alakították ki saját mozgalmaikat. Az volt a cél, hogy előtérbe helyezzék azt, ami hiányzik az emberek önmagukról alkotott képéből – és azt valósággá tegyék. Ezek közé az úttörők közé tartozik Jiddu Krishnamurti (1895-1986) és a rózsakeresztes Leene testvérek, Z.W. Leene (1892-1938) és Jan Leene (1896-1968), valamint Hennie Stok-Huijzer (1902-1990). Jan Leene és Hennie Stok-Huijzer műveiket Jan van Rijckenborth és Catharose de Petri néven publikálták.
Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri
Az Arany Rózsakereszt alapítói keresztény környezetben nőttek fel. Az átalakulás útjához való első megközelítésüknek az volt a központi gondolata, amit már korán megfogalmaztak, hogy „Te vagy a fordulópont”. A kereszténységen belül kerestek és találtak olyan egyetemes bölcsességet, ami valódi újjászületéshez vezethette az embereket. Ezáltal kihangsúlyozták az emberben lévő alapvető kettősséget, ami nem ér véget a „halandó test – halhatatlan lélek” elképzelésénél, hanem arra ösztönzi az embert, hogy találja meg az igazi, örökkévaló énjét az egón kívül. Itt nem az egó fejlődéséről, nem lényünk finomanyagi részeinek a tudatosságáról van szó, hanem az „isteni másikról”, aki csak akkor tud működni az emberben, ha annak földi, halandó „énje” megnyílik, háttérbe vonul és átadja önmagát. Ez elfogulatlan önvizsgálatot igényel az én részéről, ami belső teret teremt a közvetlen belső tudás számára.
Bárki, aki ezt az utat követi, feloszlatja az ego illúzióit és felismeri mindazt a szenvedést, ami ehhez kapcsolódik. Így az igazi önvaló felé vezető ajtó megnyílik. Ennek a belső forradalmi folyamatnak a során az anyagi világ minden köteléke feloldódik a halandó énnel, mellékhatásként, úgy szólván. Az ego-t végül felváltja a spirituális lélek, ami minden más spirituális lélekkel egységet képez. Az Arany Rózsakereszt mindenekelőtt olyan emberek egyesülésének tartja magát, akik felismerték a célt önmagukban és azt személyes felelősséggel és növekvő lelki egységben valósítják meg.
Jiddu Krishnamurti
Jiddu Krishnamurti brahman [bráhmin] családban született Dél-Indiában, a vezető theozófus C.W. Leadbeater fedezte fel és választotta a visszatérő Maitreya Buddha, az eljövendő „Világtanító” „megtestesülésévé”. A Theozófiai Társaság taníttatta, megalapította számára a „Kelet Csillaga Rend”-et és Angliába küldte egyetemi tanulmányokra, remélve, hogy egy napon hasznos eszköznek fog bizonyulni. A „visszatérés” azonban nem a várt módon történt. Krishnamurti megszabadította magát minden tekintélytől és 1929-ben feloszlatta a Rendet. Arra kért minden embert, aki képes ezt megérteni, hogy egy belső utat kövessen a saját felelősségére, hogy szabadítsa meg magát minden létező elképzeléstől és tekintélytől és ébredjen fel a jelenben. Mindazok, akik ezt az utat követik, értelemszerűen egységet alkotnak. Krishnamurti ezért nem alapított szervezetet. Rámutatott az ember időhöz, különösen saját múltjához való ragaszkodására – annak minden velejáró szenvedésével együtt, mert össze vagyunk kötve a múltbeli „énünkkel” és annak vágyaival és tapaszalataival. Mindaddig amíg ez a helyzet, addig nem vagyunk képesek hagyni, hogy az ego megsemmisüljön a jelenben, és egy új tudatosság (és létezés!) szülessen meg az itt és mostban. Krishnamurti tapasztalata szerint az ego csak az időben létezik és ezért arról van szó, hogy „hagyjuk, hogy az idő véget érjen” a magunk számára. Meditációs tapasztalatait a „másikkal”, a „mássággal” való találkozásként foglalta írásba.
(folytatás a 2. részben)
