Az ember minden adott pillanatban önmagát választja. De vajon valóban a saját önvalóját választja? A test és a lélek ezerféle lehetőséget kínál arra, hogy hogyan “alkossa meg” sokféle arcát. Ezek közül azonban csak egy vezet ahhoz az összhanghoz, ami a választó személy és az éppen választott én között fennáll.
Csak egy – és ezt az egyet akkor fogod megtalálni, ha már belefáradtál minden más lehetőségbe, minden kíváncsi próbálkozásba, amire a csodálkozás és a vágy csábít, s ami túl sekély és felszínes ahhoz, hogy megragadja az élet élményének legmagasabb titkát: annak a rádbízott adottságnak a tudását, ami valójában “te vagy”.
Dag Hammarskjöld (1)
Az önmagunkon végzett munka
Ez a téma rendszerint nem áll a napirendünk első helyén. Hacsak nem éppen újév napja van, és az ember azt kérdi magadtól, hogy nem kellene-e több tornagyakorlatot végeznie vagy súlyt leadnia, vagy nem kellene-e jobban megszerveznie a napját vagy kitakarítani a szekrényét – mindezek a kérdések ott lebegnek a saját önmagunkról alkotott képünk fölött – önmagunkon dolgozni azonban olyan téma, ami aligha érdekel igazán valakit.
Az ember önmagán végzett munkája többnyire abból áll, hogy a saját képét alakítgatja és persze néha nagyon fontos az, hogy mások milyennek látják. Ez minden olyasmiről szól, ami a versengéshez és a státuszhoz kapcsolódik, ami arra ösztönöz minket, hogy olyan dolgokat tegyünk vagy olyasmire törekedjünk, ami intelligensebbnek, keményebbnek, gazdagabbnak, vonzóbbnak tüntet fel minket, – ezek olyan dolgok, amiket nem csupán önmaguk kedvéért teszünk. Ily módon szinte megállás nélkül a saját képünkön “dolgozunk”, de egy bizonyos ponton, egy “lelki pillanatban” képesek vagyunk távolabbról szemlélni a dolgot és olyasmire összpontosítani, ami fontosabb. Ezen a ponton már világossá válik, hogy az énünkön való munka nem csupán az ember saját személyiségére korlátozódik. Akármivel vagy akárkivel hozom összefüggésbe magam, – nos, az mind a játék része. A külső sohasem választható el teljesen a belsőtől (az igazi önvalótól).
Amikor az ember valóban elkezd önmagán dolgozni, akkor a saját jellemével kezdi, és ez azt jelenti (ha nem elégszik meg egykönnyen), hogy egyre mélyebbre hatol. Milyen az, amikor megpróbálunk konfliktusokat megoldani, régi vitákat orvosolni a saját, szoros környezetünkben? Amikor kerüljük a konfliktusos témákat, türelmet gyakorlunk, stratégiákat találunk az olyan emberekkel való bánásmódra, akik állandóan feszültséget keltenek. De választhatjuk azt is, hogy mélyebbre nézünk és akkor felismerjük, hogy minden feszültség oka a saját lényünkben is megtalálható. Némely ember védekezésre késztet minket és el akarjuk kerülni őket, azzal vádolva, hogy nincs igazuk, vagy háttérbe szorítjuk őket világosan az orruk alá dörgölve a saját hibáikat. Néha csak egy józan pillantás kell ahhoz, hogy felismerjük, valójában nem csináltak semmi rosszat, semmi olyasmit, amit érdemes lenne kritizálni. Mégis tovább küzdünk és harcolunk. Van valami az effajta emberek viselkedésében, ami zavarja az önmagunkról alkotott képünket és arra késztet minket, hogy túlzott védekezésbe kezdjünk velük szemben, vagy elhatároljuk magunkat tőlük. Úgy tűnik, hogy ha elengedjük ezt az éppen aktuális konfliktust, akkor az elvesz egy darabot az énünkből, elveszítjük az énünk egy részét, ha megoldjuk a problémát. Csak akkor létezem, ha elkülönítem magam X-Ytól?
Az út megmutatkozik
Van egy dolog, amit úgy hívnak, hogy lélekfejlődés, melynek során képesek vagyunk átlépni azokat a határokat, amiket mi magunk állítottunk. Minden egyes ember szívében van egy lélekelv, ami az egység isteni alapforrásából származik. Ha ez a lélekelv képes fejlődni, akkor a jelenlegi énünk határai átlátszóbbakká válnak, mert ezekre a határokra egyre kevésbé lesz szükség. Az a lélek, amelyik felébred az isteni forrásban, valójában többé nem képes akadályokat állítani és harcolni. Nincs szüksége semmiféle konfliktusra. A jelenlegi énünk nem képes határok nélkül élni, mivel úgy gondolja, hogy elvész, ha nem képes olyan határokat szabni, melyeket részben az ellenőrzése alatt tarthat.
Ezáltal harc keletkezik az énen belül – az énközpontú lélek és az örök lélek között. Azok, akik készek arra, hogy megismerjék önmagukat, megtanulják elfogadni mindazokat a jelzéseket, melyek a még elkerülhetetlen konfliktusokban találhatók. A lélek érzi a visszautasítás fájdalmát, a dogmatizmus fájdalmát és azt a fájdalmat, ami a másokkal fennálló kapcsolatok határainak átlépéséből ered. Ez a fájdalom útmutató ahhoz, hogy új döntéseket hozzunk, hogy hagyjuk a régi korlátokat megszűnni. Minden ilyen érzés megmutatja, hogy ki vagyok én jelenleg és megkérdi, hogy ki szeretnék lenni – vagy, hogy ki vagyok valójában, a lényem legmélyén. Akkor megjelenik egy út, amit még végig kell járni.
Egy barátom azt mondta, hogy a külső lét minden történésével együtt olyasmi, mint egy “külső én”. Sokáig nem értettem ezt a kijelentést. Azonban az egész életre az érvényes, ami a többé kevésbé konfliktusos személyes találkozókra. Minden egyes nap új eseményeket élek át, amire reagálnom kell. Sok minden van, amit nem tudok irányítani. Viszont minden egyes incidens, amit megtapasztalok, megmutatja, hogy ki vagyok. Öröm, kapzsiság, félelem, korlátok felállítása: megnyitom és lezárom a határaimat, küzdök, hogy úrrá legyek a helyzeten. A csendes pillanatokban elismerhetem, hogy egyre jobban megismerem önmagam annak alapján, ahogy reagálok.
Nem csupán az a lény vagyok, aki az otthona magányában van egy munkanap végén. Nem csak az a lény vagyok, aki a barátaim körében vagyok. Én vagyok minden, ami történik velem, mert nem számít, hogy egy esemény jó vagy rossz, én vagyok az, aki döntést hoz róla, ösztönösen és öntudatlanul. S ez addig a pillanatig tart, amíg végül lehetővé nem teszem a történéseknek, hogy azok alakítsák az életemet – és engem magamat is. Egészen addig, amíg a lelkem meg nem erősödik eléggé ahhoz, hogy egyensúlyba állítsa a Jó és a Rossz mérlegét, és ebben a csendben meg nem jelenik a valódi önvaló, amelyhez úton vagyok. Egészen addig a pillanatig, amíg végül képes nem vagyok őt választani.
1. idézet: Markings, 1945-1949 c. fejezetéből
