Az azonnali üzenetközvetítő eszközök megjelenésével egy valódi „világfalut” alkottunk, ahol mindenkivel kapcsolatba tudunk lépni függetlenül a távolságtól. Megosztunk fotókat, videókat, hanganyagot és minden egyebet. Hiper-, azaz túlzott kapcsolatban vagyunk. Ma már nem fogadható el az, hogy valaki ne adjon hírt magáról, amikor üzleti találkozókra vagy szabadidős programokra megy. Mindenki, akinek van például egy mobiltelefonja, képes legalább minimális szinten érintkezésbe lépni és kapcsolatot teremteni.
A közösségi hálózatok és a gyors üzenetközvetítő alkalmazások lehetővé teszik, hogy annyi barátunk legyen, amennyit csak akarunk, akár különböző országokból is. Sőt mi több, közelebb kerülhetünk a már meglévő barátainkhoz és rokonainkhoz is. Talán még jobban megismerhetjük őket, mivel mindenkinek az élete egyre inkább nyilvánossá válik azok számára, akiknek van idejük rá, hogy kövessék az illető jól kivitelezett profilját. Ugyanakkor személyesen találkozni valakivel tényleg egy kicsit fárasztó, néha még kellemetlen is lehet. Testi kapcsolat nélkül, ha csak vetített képekkel van dolgunk, az együttélés néha kevésbé problematikus. Olyan jónak tűnik mindez, hogy a virtuális hozzáférhetőség hatalmas vonzerővé vált. Nem kellene egy ilyen egyszerűsítést alkalmazni magunkkal szemben is? Gyors, rövid és praktikus üzenetek jó eszközként szolgálnának arra, hogy irányvonalakat adjunk a saját lényünknek, hiszen fölösleges szavak és bonyodalmak által gyakran követünk el hibákat.
Azonban egy önmagunkkal való kapcsolat, ami legalább annyira hatékony, mint azok az alkalmazások, amiket használunk, túl elérhetetlennek tűnik. Amikor magunk vagyunk, akkor hipo kapcsolatban állunk. „Hipo” az ellenkezője a „hipernek”, és azt jelenti, hogy kevesebb. Vagyis, mivel 24 órán keresztül a külső világgal állunk kapcsolatban, egyre inkább elfelejtünk kapcsolatba lépni a saját belső világunkkal. Elfelejtjük, hogyan kell kezelni a saját „profilunkat”, elkerüljük (vagy nem akarjuk) „hozzáadni” a saját kapcsolati hálózatunkhoz: nem gondolunk az önmagunkkal való párbeszédre… Mintha elvesztünk volna ebben a virtuális hálóban, különféle mechanizmusaitól függve egyre csak azt keressük, hogy minél több jelentőségteljes dolgot vigyünk véghez, ami kielégítheti a vágyakozásunkat valami meghatározhatatlan dolog után.
Minden facebook üzenet egy ígéretes újdonság, egy mindig megújuló remény, amit aztán ismételt csalódás követ. Az üzenetek százainak alapján, amelyek egy WhatsApp fiókban gyülemlenek föl, a „Jó reggelt”-től kezdve a kifejezetten durva videókig, elképzelést alkothatunk arról, hogy milyen nehéz feladattá vált a kapcsolattartás. Ez egy olyan feladat, ami ellentmondás szerűen sok időt vesz igénybe, mivel igaz ugyan, hogy nem kell napokat és hónapokat várnunk egy válaszlevélre, ám az is igaz, hogy manapság haszontalan információkat „fogyasztunk” és osztunk meg oly nagymértékben, hogy nem is tudjuk mindet elolvasni és reagálni rá. A kapcsolattartás pillanatnyi sebessége és a kapott információ mennyisége felszínes kapcsolatra kényszerít minket és a dolgok valódi értelme jelentéktelenné, elcsépeltté válik. A kommunikáció gyorsaságával nem hogy több időnk lenne, hanem az információözön inkább fokozódik. Ez a sziszifuszi mítosz posztmodern változata.
A technológiai fejlődés sosem fog megszabadítani minket a hegynek fölfelé való sziklagörgetés kellemetlen feladatától? Úgy tűnik, hogy a válasz „nem”. Mindazonáltal igazságtalan és naiv dolog lenne a technológiai fejlődésnek tulajdonítani az újdonsült problémánkat. Először is azért, mert ez csak megjelenésében új, másrészt, mivel az általunk használt készülékek csupán eszközök, illetve csatornák, amik olyan célokat szolgálnak, amilyenekre szánjuk őket. A börtön, amiben a „virtuális világnak” köszönhetően sok ember találja magát, lényegében nem különbözik a „való világ” börtönétől. Ez egy belső börtön. Az aggodalom, bizonytalanság és kétségbeesés foglyai vagyunk. Ebben az állapotban mindig azt tapasztaljuk, hogy a külső tényezők azok, amelyek megfosztanak minket a szabadságunktól.
Ha az ember tenni szeretne valamit a helyzete javítására, akkor ezt önmagával kell elkezdenie. S ez megint csak nem újdonság. A belső megújulás szükségességére már a történelmünk kezdete óta sürgetnek minket különböző szent iratok, amiket ismerünk, valamint az emberiség nagyszerű irodalmi és filozófiai művei. A hiányzó láncszem keresése, a hazatérés, az ismerős, ám elfeledett igazságra való eszmélés – mindezek a már fentebb említett belső kapcsolat utáni vágyra utalnak. Milyen messzire kell elmennünk, hogy megtaláljuk ezt a kapcsolatot? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, azt kell megnéznünk, hogy hová is jutottunk az utazásunk jelenlegi pontján. Mivel nem lenne oktalan dolog megállapítani, hogy minden, amit eddig véghez vittünk, ennek a vágyakozásnak a kifejeződése, noha annak célja meghatározhatatlan a tudatunk számára.
Ha tényleg követjük ezt a gondolatmenetet, akkor a múltunk jegyeit nézve kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a belső kapcsolat hiánya nagy fájdalmat okozott. Az ember megmutatta, hogy nem képes megosztva élni. Talán amikor a szent írások a halál legyőzéséről beszélnek, akkor pontosan a jelenlegi hasadt állapotunk felszámolására utalnak. Az ember önmagával teremtett kapcsolata egyenlő azzal, hogy széttörjük azokat a béklyókat, amelyek a gyötrelemhez kötnek minket, vagyis tudatába kerülünk annak, hogy mi ad értelmet az életnek, és hogy az ember milyen szerepet játszik ebben. Azoknak a korlátoknak a lerombolása, amelyek elválasztanak minket a saját lényegünktől, nem csak közelebb hoz egymáshoz, hanem egyesít minket. Ezen az egységen keresztül a lelkünk vágyakozása mindennél erőteljesebbé válik. Akkor a technológia által nyújtott hiperkapcsolatot egy magasabb szintre emelhetjük önmagunkon belül, hogy feloldjunk mindent, ami visszatart minket és átalakítsuk mindazt, amik vagyunk.
