A rózsakeresztesek kiáltványa, a Fama Fraternitatis leírja, hogy a rózsakeresztes testvérek hogyan találtak rá egy rejtett ajtóra, miután lebontották a téglafal egy részét. Az ajtón a következő feliratot találták:
120 év múlva megnyílok.
Azt mondják, hogy Rózsakereszt Krisztián 1484-ben halt meg és a szellemi világhoz vezető ajtó 1604-ben nyílt meg mindazok számára, akik „belsőleg felkészültek” arra, hogy átlépjenek rajta. Jelképes értelemben a 120 év egy olyan időintervallumnak tekinthető, amikor – megfelelő belső felkészülés után – egy ilyen ajtó megnyílhat az ember számára.
Valami hasonló dolog történt 2016. október 16-án is a Franciaország déli részén lévő Montségur egyházközösségében. A katolikus egyház történelmet írt ezen a jeles napon, amikor arra a megállapításra jutott, hogy
a katárok is keresztények voltak.
Ezen a különleges vasárnapon Montségur-ben, Jean-Marc Eychenne, Pamiers egyházkerületének püspöke nyilvánosan bocsánatot kért az occitaniai francia katolikus egyház nevében azért, hogy részt vett az inkvizíció által meghirdetett kereszteshadjáratban.
A szabad gondolkodás és annak következményei
Occitánia népének nagy része eltért az ősi, ortodox keresztény hit hivatalos nézetétől, ami a 12. században az európai történelem legkegyetlenebb vallási háborújához vezetett. A kor világi és egyházi vezetői véres keresztes háborút indítottak a katárok és az albigensek ellen, az úgynevezett eretnekek ellen Franciaország déli részén. A hírek szerint i. sz. 1209-ben csak Beziers-ben legalább 20.000 embert végeztek ki egy napon.
A katárokkal (perfektekkel) való véres leszámolás akkor érte el tetőpontját, amikor az utolsó képviselőiket máglyán megégették Montségur középkori erődítményének tövében. Ez az erőd alkotta a katárok végső menedékhelyét 1204 és 1244 között. Tévesen azt hitték, hogy ott egy ideig biztonságban lesznek az üldözőiktől. Az egy évig, 1243-tól 1244-ig tartó ostrom után a 225 férfiből és nőből álló csoport végül megadta magát. 1244. március 16-án az inkvizíció szeme láttára lépdeltek lefelé a meredek lejtőn, hogy végül a Montségur erődítményének lábánál lévő kivégző helyre (La Prada) érkezzenek. Milyen könnyen megóvhatták volna az életüket, ha lemondtak volna a hitükről! Ehelyett készek voltak sok korábban kivégzett hittársukhoz hasonlóan a mártírhalált választani.
A trubadúr, aki szemtanúja volt az eseményeknek, így kiáltott fel:
Hétszáz év múltán a babérfa újra levelet hajt! [1]
A francia költő, H. Teulié 1893-ban egy szonettet írt erről:
Montségur
Ó, harcosaink szent menedéke,
te, akit Esclarmonde föl az ég közelébe épített.
ó, faidit-ek, lovagok, trubadúrok Thabor-a,
mily büszkén állsz most is a meredek hegyormon!
Oc-földi boldogságunk, ó, megdicsőült sír,
falaidon patakokban folyt atyáink vére,
ma pedig romban állasz, „koponyád” veszítve,
minket, ó, délnek lelke, szánalomra tanítasz.
Ám hétszáz év múltán a babérfa újra levelet hajt
a Mártírok Hamvaiból, mely a feledés homályával
borította be oly sok boldog napunkat!
Emelkedj hát büszkén meredek magasodból!
Viharnak, mennydörgésnek, télnek ez a te válaszod:
„Ormom örökkön örökké itt magasodni fog,
közelíts hát, van-e hozzá bátorságod?” [2]
A babérfa újra kihajt
Antonin Gadal (1877-1962) a katár örökség dél-franciaországi őrzője valóra váltotta ezt a próféciát. Átadta az örökséget Jan van Rijckenborghnak és Catharose de Petrinek, az Arany Rózsakereszt szellemi vezetőinek.
Gadal, van Rijckenborgh és de Petri emelte a Galaad emlékművet az Ariège völgyében a „Világosság Hármas Szövetségének” (Grál, Katárok és Rózsakereszt) tanúbizonyságaként, melyet 1957. március 5-én avattak fel.
Az Arany Rózsakereszt 1986-tól öt évenként nemzetközi konferenciákat (összesen 6-ot) tartott ezen a helyen, melyeken megközelítőleg 2000 ember vett részt a világ minden részéről.
2016. október 16-án ezekkel a gondolatokkal ültem Montségur főterén. Az őszi nap arany fénybe borította a helyet varázslatos megjelenést adva a tájnak. Úgy éreztem, hogy tér és idő egybefolyik. Sok ember vett körül a jelenben. Talán mások is érezték, hogy mindannyiunkat megérint a Gnosztikus Testvériség, amelyik minden időben létezik. Katolikusokat, katárokat, rózsakereszteseket és sok más embert egyaránt mélyen megindított ez az esemény. Óriási és leírhatatlan élmény volt.
A bocsánatkérés
Pamiers egyházközösségének püspöke, egy sovány, barátságos ember, megindító beszédet mondott a község zsúfolásig megtelt templomában. Azok, akik már nem tudtak bejutni a templomba, a főtéren kihangosítva hallgathatták a beszédet.
Nem hagyományos mise, hanem különleges szertartás volt, ami több beszédből állt. A püspök bocsánatot kért az Ariège völgybeli egyházközösség nevében. A bocsánatkérés, valamint a korabeli világi és egyházi hatalmak szégyenteljes hozzáállása miatt érzett bűnbánat kifejezése Istenhez szólt.
Íme egy részlet a püspök beszédéből:
„A parázs még mindig forró a hamu alatt. Az igazságtalanság tüze még mindig ég. Igazságra és békére vágyunk. Azt kérjük, hogy képesek legyünk sírni, hogy törjön meg végre az érzéketlenség jege, hogy az eső elmoshassa a könnyeinket és elolthassa a tüzet.”
Az egyházi felszólaló kihangsúlyozta, hogy „nagy hiba volt együttműködni az akkortájt érvényben lévő világi hatalommal”.
Az Ariège-beli egyház nevében így folytatta: „Arra kérjük Istent, hogy bocsássa meg nekünk azt, hogy az Evangéliummal szemben cselekedtünk, azzal az Evangéliummal szemben, melyben Jézus arra kér minket, hogy szeressük a testvéreinket és sohase válaszoljunk erőszakkal az erőszakra.” Itt meg kell jegyeznünk, hogy a katárok sohasem toroltak meg semmiféle erőszakot.
A beszédeket középkori énekek és költemények követték.
Kivételes pillanat volt, amikor az Úr Imájának katár változata először hangzott el nyilvánosan Muriel Batbie előadásában. Az Úr imájának éneke a hangszórón keresztül még a völgybe is lehallatszott annyira, hogy egy helyi szamarat is megihletett a dallama.
Az eseménynek 600 résztvevője volt. Sokféle ember gyűlt össze, volt köztük olyan is, aki középkori ruhába öltözött. Az aranyszínű, katár kereszttel díszített vörös zászló mindenfelé látható volt.
Az egy óráig tartó templomi ceremónia után babérágakkal a kezünkben közösen elsétáltunk csendben a faluban addig a helyig, ahol vélhetően annak idején a halotti máglyákat felállították.
Középkori hangszeres zenét hallgathattunk azon a helyen. Ezt az occitán hagyományt még ma is gyakorolják. Együtt énekeltük a „Katár himnuszt”.
Sokáig ültünk gondolatainkba merülve Montségur lábánál egy közeli mezőről szóló magányos furulya hangját hallgatva. A nap már lemenőben volt hátrahagyva az emlékezetes nap rezgéseit a levegőben, amikor haza indultunk, hogy a Tarasconban lévő romantikus, toronyházbeli szállásunkon közösen vacsorához üljünk.
Ez volt Jan van Rijckenborgh születésének 120. évfordulója.
videók:
https://www.youtube.com/watch?v=62_w9Z_ABY8
https://www.youtube.com/watch?v=itU43GDtgzk
https://www.youtube.com/watch?v=8PIsKyAIc-k
https://www.youtube.com/watch?v=HTb1vqxn5uA
https://www.youtube.com/watch?v=A8vxXhrtsTE
[1] Lásd Joost R. Ritman bevezető szavait: Antonin Gadal, Az egyetemes gnózis diadala című könyvéhez, Amsterdam 2004, (magyar kiadás 2011, 18. oldal)
[2] idézet Antonin Gadal, Az egyetemes gnózis diadala című könyvéből, Amsterdam 2004, (magyar kiadás 2011, 39. oldal) (fordítás)
