A katár mozgalom a 12. és 13. században Languedoc-ban, Dél-Franciaországban működött és Spanyolország, valamint Olaszország vidékeire is kiterjedt. A középkorban a katárok valódi szellemi felemelkedéshez vezető belső átalakulást vittek véghez. Mindmáig szinte ismeretlen módon csendes, megvilágosult és mélyreható forradalomnak vetették alá magukat.
A katárok kereszténynek vallották magukat és Perfektként, jó emberekként, vagy jó keresztényekként emlegették őket. Közöttük a férfiak és a nők egyformán gyakorolták a papi teendőket, tanítottak és teológiai vitákon vettek részt a közösségben. Különösen a nők voltak azok, akik a katárizmust alakították. Közülük az egyik legjelentősebb Esclarmonde de Foix volt, aki „A keresztény kor beavatott asszonyai” című cikksorozat egyik személyiségeként is szerepel. Ő teremtette meg azokat a katár otthonokat, melyek menedékházul szolgáltak a katár zarándokok számára, és ahol a katár asszonyok szőttek és gyertyát öntöttek, de mindenek felett, a szellemiségre irányultak.
A katárok által végzett belső szellemi munkát endúrának nevezték, ami egy olyan folyamat, melynek során az énközpontú állapotukat lebontották annak érdekében, hogy egy új tudatot alakítsanak ki önmagukban. Ennek célja megegyezett az ősi vagy gnosztikus kereszténységgel – ami nem ismer dogmát, hanem az a célja, hogy felkészítse az embert az átalakulásra, amit egy irányadó erő segítségével megtisztuláson keresztül kell véghez vinni.
Ez az irányadó, illetve isteni erő a kozmoszban éppúgy megtalálható, mint magában az emberben. Ezért az isteniséggel való közvetlen kapcsolat nem igényel olyan közvetítőket, mint a papok vagy más hatalmak.
Ahhoz, hogy Isten megnyilvánulhasson, valamint az isteni az emberrel egyesülhessen, arra volt szükség, hogy az ember egy tisztulási folyamaton menjen keresztül, ami által saját lényének romlottságától megszabadul. A katár beavatás a barlangokban kezdődött (Dél-Franciaországban és a Pireneusokban ezrével találhatók barlangok, némelyik igen hatalmas belső térrel rendelkezik), ahol a beavatottak három évig szerzetesi életet éltek és idősebb testvéreik útmutatásával mély, belső munkát végeztek. Ezt az időszakot a legfontosabb katár szertartás, a consolamentum koronázta meg, melynek során „Az Egyetemes Szellem által Újjászületett Ember” pecsétjének az átadásával ünnepelték meg a tökéletessé válást.
A consolamentum után a katárok társadalmi életet éltek a hűbérbirtokokon, vagy zarándokútra indultak egyszerű életet élve, dolgozva és mindenek felett szerényen felajánlva szellemi ajándékaikat mindazoknak, akik megkeresték őket.
Számtalan követőjük támadt: férfiak és nők minden társadalmi osztályból és rétegből – nemesek, parasztok, kereskedők, kézművesek, zsidók, sőt még katolikus papok is. Hittek a katárok gyakorlatias és észszerű vallásosságában, ami valóban megnyilvánult a tiszta életükön keresztül, és támogatták a munkájukat, miközben segítséget és tanácsot kértek tőlük.
A katároknak olyan sok követőjük akadt, hogy hatalmas közösséget alakítottak ki a térségben – ezért érezték később a katolikusok úgy, hogy keresztes hadjáratokat kell indítaniuk az albigensek ellen, és el kell pusztítaniuk őket és a támogatóikat, valamint a hitüket és a kultúrájukat.
Azt lehet mondani, hogy a „Szabadság, Egyenlőség és Testvériség” iránt való illuminista törekvések a Francia Forradalomnál jóval korábban megnyilvánultak ebben a térségben a késő középkorban. A testvériség eszméje a tiszta kereszténységből fakad, ahogy az Evangélium mondja: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”
Ezeket az eszméket e jó emberek kiegyensúlyozott, túlzások nélküli élettel, nyugodt gondolkodással, valamint nagy fizikai és erkölcsi tisztasággal testesítették meg. Igazságosságukról, kedvességükről, tisztaságukról és békés természetükről voltak ismertek.
Ez a békés állapot jellemzi azt a módot is, ahogy a végzetüket fogadták. Ellenállás nélkül hagyták, a harcnak még a gondolata sem merült fel bennük, hogy az albigensek ellen indított keresztes hadjáratok megtizedeljék őket. Az utolsó ellenük indított támadáskor, azt mondják, higgadtan mentek a máglyára Montségur várában, ahol 205 embert égettek meg elevenen.
A dokumentumok fokozatos feltárása, amihez az inkvizítoraik egészen a huszadik századig nem járultak hozzá, új fényt vetett a történetükre. S a tények feltárása azt mutatja, hogy a katárokkal történt események a Világlélek emlékezetében is megőrzésre kerültek. Ezek a jó emberek azt sugallják a modern kor emberének, hogy hozzájuk hasonlóan egy belső forradalomnak vesse alá magát.
