A „hermetika” kifejezés egy egész sor görögül és latinul írt szöveget takar, melyeket a rejtélyes Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítanak.
A „hermetika” szó legősibb formája az egyiptomi Thot isten görög nevéből származik, és jelentése „üzenetvivő”, „közvetítő”, illetve „az istenek szószólója”. Az egyiptomiak számára Hermész-Thot a bölcsesség Isteneként Rá szívét képviselte és Ozírisz mítoszában Maat (az igazság és a kozmikus rend istennőjének) ibiszfejű uraként és írnokaként találjuk megszemélyesítve.
A hermetikus szövegek azonban, ahogy a tudós Isaac Casaubon 1614-ben megállapította, Alexandriából származnak a második és harmadik századból. Casaubon szerint ezek a szövegek a mágiát és az asztrológiát görög és keresztény filozófiával kombinálták, tehát nem írhatta őket egy ősi egyiptomi bölcs. Ez a fajta megközelítés kegyelemdöfést jelentett a „hermetika” számára, amit ettől a pillanattól kezdve hamisítványnak tartottak.
Isaac Casaubonnak kétségtelenül igaza volt, hiszen ezek a szövegek különböző mesterektől származtak, akik tiszteletük jeleként Hermésznek tulajdonították azokat. Tehát nincsenek átitatva azokkal a beavatási tanításokkal, melyek az ősi egyiptomi templomok „Életházából” származnak, noha átszűrődik rajtuk a görög bölcsesség.
A „Corpus Hermeticum”
Bizonyítékokat találhatunk a hermészi irodalomról az időszámításunk előtti első évszázadokból, mint például a „Salmeschoianaka” asztrológiai kézirat (az i.e. 2. és 1. század körüli időkből), amit Nechepo-nak, illetve Petosiris-nak tulajdonítanak (utóbbi Thot öt nagy főpapjának egyike a Hermopolis Magnában) vagy a „Liber Hermetis” (Hermész könyve, amiből csak egy kézirat maradt fenn, amit a British Library-ban őriznek, az 1432-ből származó Codex Harleianus, valószínűleg egy 6. vagy 7. századbeli kézirat másolata. Tartalma az egyiptomi templomokban az i.e. 2. század elején gyakorolt asztrológiából származik.)
Sztrabón (i.e. 1. század közepe és i.sz. 20 körül élt), amikor “Geográfiájában” Egyiptomról ír, megemlíti, hogy Heliopolis-ban megmutatták neki a papok, valamint Platón és Eudoxus iskoláinak székhelyeit azt állítva, hogy mindkét filozófus 13 évet töltött az egyiptomi papokkal (XVII 1,29). Azt is elmondja, hogy Théba papjai, akiket a legbölcsebb filozófusoknak és csillagászoknak tartottak, bölcsességüket Hermészig vezették vissza: „Ezt a fajta tudományt Hermésznek tulajdonítják”(XVII, 1,46).
Mindazonáltal Plutarkhosz (46 – 120), görög filozófus és Apolló papja, Delphiben az első klasszikus szerző, aki „Íziszről és Oziriszről” szóló értekezésében Hermész könyveire utal:
„Hermész könyvei szerint, ami a szent neveket illeti, azt a hatalmat, ami a nap körforgásának parancsol, Hórusznak hívják…” (Plu. Isis and Osiris 61).
A görög filozófus, calcisi Jamblichus (3. szd. közepe, -330 körül) szerint , aki azt írja De Mysteriis Aegyptiorum (Az egyiptomi misztériumokról) c. első könyvének elején, hogy a hermetikus tanítások fontossága a neoplatonikusok körében nyilvánvaló, mivel filozófiájukat „Hermész ősi táblái szerint kell értelmezni, melyeket Platón és Pitagorasz, – miután teljesen elolvasták, már – korábban felhasználtak filozófiájukhoz”. Majd hozzáteszi: „a (szövegek), amelyek Hermész neve alatt kerültek forgalomba, hermetikus véleményeket tartalmaznak, noha gyakran a filozófusok nyelvén; ezeket valójában olyan emberek fordították az egyiptomi nyelvből, akik járatlanok a filozófiában.
(Jamblichus, „De Mysteriis Aegyptiorum”). Az ilyen megjegyzés azt az elképzelést igazolja, hogy noha a máig fennmaradt „hermetika” az ősi görög világból származik, mégis olyan tanításokatt tartalmaz, melyek az egyiptomi beavató iskolákból erednek.
Korunk első századaiban Hermész Triszmegisztosz könyvei elismert szaktekintélynek örvendtek a római egyház körében. Lactantius például „Divinae institutiones” c. művében (hét kötetes értekezés, melyet i. sz. 304 körül kezdett összeállítani, és amiben kifejti a keresztény doktrinák alapelveit) bőségesen idéz klasszikus írókat, különösen Cicerót és Vergiliust, valamint a Szibillai Orákulumokat és a „Corpus Hermetikumot”. Érdekes módon a Bibliából ritkán idéz. Lactantius Hermész Triszmegisztoszt (a Szibillai Orákulumokkal együtt) a kereszténység előzményeinek tekinti. Ami Alexandriai Szent Kelement illeti (2.szd. közepe – 2.szd. eleje), „Stromata” c. művében a jóslás különböző formáinak említése mellett egy sor asztrológiai könyvre is utal (42 kötet), melyeket Hermész Triszmegisztosz írt, valamint más hermetikus írásokra, melyeket az egyiptomi kultikus körmenetek során használtak. A filozófus és teológus Pedro Abelardo odáig megy, hogy azt állítja, hogy Hermész a “Jelenések” segítsége nélkül, pusztán az értelem alkalmazása által jutott el Isten, sőt a Szentháromság ismeretéhez” (Theologia summi boni).
„Hermetika” a középkorban és a reneszánsz korában
Miután hippói Szent Ágoston De civitate Dei (Isten városa) c. művében támadja a hermetizmust, a Hermész iránti tudományos érdeklődés megcsappan, noha a lángot kis bizánci körökben tovább éltetik, Hermészt Idrishez, illetve a bibliai Énokhoz hasonlítva.
A platóni szövegek tömeges megjelenése Európában a 12. században a szerzők egy kis csoportját (Aquinói Tamás, Nagy Albert, Thierry de Chartres, Vincent de Beauvais…) arra késztette, hogy érdeklődéssel forduljanak a hermetikus szövegek felé, noha a hermetika népszerűsége Európában Konstantinápoly 1453-ban történt bukásához köthető, melynek következtében a bölcsek onnan főleg Itáliába menekültek. A bölcsekkel együtt egy sor hermetikus könyv is megjelent Európában.
A reneszánsz korig az egyetlen hermetikus könyv, ami Európában közkézen forgott, „Asclepius” volt, melynek számos latin nyelvű fordítása létezett, legalábbis a 12. század óta.
1460 körül egy ügynökön keresztül, akit Cosimo de Medici azzal bízott meg, hogy régi görög kéziratok után kutasson, egy görög szöveg került Macedóniából Firenzébe, amit Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítottak. Ez a szöveg a Corpus Hermeticum értekezéseinek másolatait is tartalmazta I- XIV.-ig (a jelenlegi Laurentianus LXXI 33 A). Cosimo de Medici, olasz humanista pártfogoltját, Marsilio Ficinot bízta meg azzal, hogy ezt a művet latinra fordítsa. Ficino ezt a 14 hermetikus értekezést az általa „Poimandrész”nek nevezett munka fejezeteinek tekintette. Később Richard Reitzentein a ˝Poimandrész˝ általa készített változatában nevezte el Corpus Hermeticumnak.
Hermész Triszmegisztoszt olyan szintű humanistának tekintették, mint Marsilio Ficinót vagy Pico de Mirándolát, a bölcs modelljének, a szent ezoterikus szövegek tolmácsolójának és őrzőjének, a (nagy vízözön előtti) ősi tudás letéteményesének, ami láthatatlan világok felfedezéséhez, valamint az ember valódi, isteni lényének egy háromszoros alkímiai tudatváltozás által történő felébredéséhez vezet, valamint olyan személynek, aki képes újjáteremteni a keresztény ezoterizmust. Ebben az értelemben azt a szellemi erőt képviselte, ami a Tudáson (ami nem intellektuális, mert az csak részismethez vezet) keresztül képes átalakítani a lelket és előidézni egy belső születést, annak a ténynek az alapján, hogy a Tudás csak abba az isteni erőkkel teli „Edénybe” való alámerülés által érhető el, amire a Corpus Hermeticum is utal.
