Mivel általában elfojtjuk a halál és a haldoklás témáját, életünk csak a felszínen képes zajlani; összpontosításunk és érdeklődésünk csak a külső dolgokra irányul.
És ezek a külső dolgok, hogy is lehetne másként, a mulandóság kegyes törvényének vannak alávetve.
Csak a jelen napot és a jelen órát fogod ismerni. Mit számítanak ma a holnap aggodalmai? Mivel a halál nem holnap jön, hanem ma.
Paracelsus
Két barát beszélgetése, akik véletlenül találkoznak hosszú idő után egy belvárosi üzletben:
– Szevasz haver, hogy vagy? Ezer éve nem láttalak! (megölelik és megcsókolják egymást)
– Köszönöm a kérdést… mi nem mindig tesszük könnyűvé a halált…
– Micsoda?! Jól hallok? Súlyos beteg vagy – hogy a halálra vagy olyasmire gondolsz?
– (nevetés) Igen, a halálra gondolok, valójában már egy jó ideje…
– De szerintem nem úgy nézel ki, mint aki haldoklik! A szemed nevet és egyáltalán nem tűnsz komolynak, inkább valahogy vidámnak; csak nem vagy egy kissé becsípve, vagy igen? Te nem vagy iszákos, ha jól emlékszem?
– Nos vannak különböző italok, kedves barátom, különösen tömények, de nem feltétlenül alkoholos italokra gondolok …
– Mesélj még; igyunk meg itt egy kávét.
Az egyik elkezdi kifejteni a gondolatait, a másik időnként kérdéseket tesz fel.
– A régi elképzeléseimet, bonyolultságaimat, idegességeimet, aggodalmaimat hagyom meghalni, hogy élni tudjak. És minden nehézségem csak abból fakad, hogy valahogy elakadok ezekben a régi dolgokban…
Kezdetben a két barát gondokról és félelmekről beszélt …
Mi emberek tényleg valahogy különösek vagyunk. Aggodalmaskodunk erről-arról – és egész napokat töltünk közhelyekkel; a fecsegésünk, a nyugtalan, zavart gondolataink éjjel-nappal foglalkoztatnak minket, aztán hordozzuk őket ide-oda, aztán oda-vissza és panaszkodunk arról, hogy milyen nehéz; életünk minden pillanatában úgy érezzük, mintha „mókuskerékben” lennénk.
Sokszor katasztrófák vagy legalábbis valódi válságok kellenek ahhoz, melynek során a csalódottság és a bánat velejéig megráz bennünket, hogy elkezdjük megkérdezni magunktól, mire jó ez, mivel töltjük az életünket itt ezen a földön. Ennek a kínnak, lelki fájdalomnak nyomán (jó esetben) elkezdünk kérdéseket feltenni, elkezdünk másfelé tapogatózni – amiről sejtésünk van. Kell lennie, igen, kell lennie valami olyasminek, mint a paradicsom… Mellettem az emberek elsorvadnak, megbetegednek a frusztrációtól és értelmetlenségtől és nagyon gyakran teljesen kielégületlenül halnak meg; sokan, – különösen napjainkban – hirtelen és váratlanul halnak meg. És miért?
A nyugati emberiség tulajdonképpen teljesen kifelé irányuló célokat, hatalmat, tekintélyt és jólétet követ az életben …
Az örökkévalóság szikrája kopogtat lelkünk, lelkiismeretünk ajtaján – és mi mit csinálunk – megdermedünk a szorongástól és a jövőtől és a haláltól való félelemtől, amely minden igyekezetünket és céljainkat fekete semmivé oldja. Végülis, nem csoda, mert a szép megjelenés, hiúságunk önelégült vigyora előbb vagy utóbb illúzióvá és valótlansággá válik.
Mivel általában elfojtjuk a halál és a haldoklás témáját, életünk csak a felszínen képes zajlani; összpontosításunk és érdeklődésünk csak a külső dolgokra irányul. És ezek a külső dolgok, hogy is lehetne másként, a mulandóság kegyes törvényének vannak alávetve. A halál az univerzum rendjének normális része, legalábbis abban a világban, amit oly jól ismerünk, amelyben minden jön és megy. A halál garancia arra, hogy minden, ami nem felel meg a végtelen akaratnak, előbb-utóbb összetörik, feloszlik.
A földi dolgok tagadhatatlan mulandósága újra és újra szembesíti a tudatos emberi lényt a létezés lényeges kérdésével. Halál nélkül az életnek nincs értelme és mélysége. A halál, mondhatjuk nagyon reálisan, az élet sója. Az élet az elmúlás, a halál által felgyorsul, dinamikussá és tüzessé válik, súlyt és mindenekfelett mélyebb dimenziókat kap. Nem kerülhetjük el többé a honnan és miért égető kérdéseit. És csak rajtunk múlik, hogy a korlátolt tömegek részei maradunk-e – a tömegeké, akik tévedésben élnek, aggodalmaskodnak, kedvetlenek, illúziók rázták meg és feszengenek – vagy elkezdünk-e érdeklődni az élet háttere és összefüggései iránt, azok iránt a törvények és erők iránt, amelyek alapjában véve összetartják a világot.
A filozófiai megközelítést nem lehet kikerülni. Miért élünk, ha meg kell halnunk? Azok az emberek, akik érzik ennek a kérdésnek a fontosságát, ragaszkodnak hozzá, és nem hagyják, hogy a nyugati digitális komfort zóna elvakítsa és megbénítsa őket, először kikerülnek belőle – legalábbis belülről – és tovább keresnek, mert „Halál Testvér”, a régi mesék „keresztapja” fényesen és halál komolyan áll a szemük előtt. Igen, és egy ponton, általában nagyon hamar, meghallják (ahogy egyre kevésbé maradnak tudatlanok a tényeket illetően), hogy valójában halál egyáltalán nem létezik, a halál csak egy „optikai csalódás”, – ahogy Einstein mondja, – és ez hatalmas öröm, ami csak akkor jön el hozzánk, ha felkészültünk, hogy megismerjük a halhatatlant, a végtelent, a bennünk lévő Szellemet, és ennek megfelelően kezdjük el irányítani életünket, természetes jóakarattal és minden embertársunk iránt való jóindulattal.
A két barát eljutott a halhatatlanság témájához és a beszélgetés érdekes fordulatot vett. Megmagyarázhatatlan vidámság járta át mindkettőjüket.
Valójában nem kell halhatatlanná válnunk, mert már azok vagyunk, legalábbis elviekben. Természetesen ezek a szavak nagy tiltakozást keltenek a szemetekben. Amikor az élet átváltozásait „halálnak” nevezzük, megfigyelhetjük, hogy valami bennünk, és belőlünk valóban minden pillanatban meghal. Testünk sejtjeinek milliói halnak meg és újulnak meg minden másodpercben; az összes bomlási folyamat, legyenek bármilyen közhelyszerűek és szokványosak, az életet szolgálják. Amikor a Biblia azt mondja, hogy „a léleknek, amelyik vétkezik, meg kell halnia”, akkor ez a halál eloldozásként értendő, valójában mindannak az átalakulásaként, ami nem áll összhangban a kezdet világosságával. A bennünk lévő örök értékek nem halnak meg. Az eredeti világosság erői átalakító módon működnek bennünk. Mi, úgymond, az Athanor-ban vagyunk, az alkímiai kemencében, és ez a szívünkben ég a legforróbban.
A döntő kérdés az: hogyan támogatjuk ezt a folyamatot? Ez a vallás irányába mutat. A szó a latin religare szóból származik, aminek a jelentése „kapcsolódni”. Tehát nekünk, halandó anyagi teremtményeknek össze kell kapcsolódnunk a belső lényünkkel, a bennünk lévő halhatatlannal, más néven a bennünk lévő Krishnával vagy Krisztussal. És akkor a halált tulajdonképpen bármely pillanatban üdvözölhetjük; csakhogy a halál és a haldoklás többé nem ijesztő kísértetek, hanem örömteli ajtók, melyek még több világosság felé vezetnek, – ajtók, melyeken naponta átmehetünk nappal és különösen éjszaka.
Minden régi dologról, az elképzeléseimről, megítéléseimről, véleményeimről – tudomást szerzek; megkérdőjelezem és tüzetesen megvizsgálom őket, és újra és újra átadom a szív tüzének, Athanornak, néha fájdalommal, néha drámaian, néha könnyedén és szeretettel.
Tehát elvileg a halhatatlanság kérdése egészen egyszerű. Ha egyszer feltárul bennem, akkor a gyakorlati életben megmarad kiváltképpen életfeladatként. Az élet minden kérdése a sors vagy a karma üzeneteként érkezik a „levélszekrényünkbe”. Amikor a karma ismét hoz valamit a számunkra, valamit a tudatalatti rejtélyes földjeiről, és mi nem veszünk tudomást az üzenetről, akkor további levelek jönnek, úgymond emlékeztetők, melyek időről időre komolyabbak, amíg abba nem hagyjuk az ellenállást és el nem fogadjuk azt, amit kapunk. És minél többet foglalkozom a kérdésekkel, minél jobban kutatom őket érdeklődéssel, annál gyorsabban változnak a gondok, mintha meghalnának a világosságban.
Egy csodálatos példa erre a gyertya. Ha a kanóc meggyullad – a szikra által – a viasz megolvad, meghal a lángban és ebből születik a fény, a meleg, a jólét – az élet.
Az egyetlen valódi előfeltétele ennek az, hogy a „lángoló mában” éljünk. Igen, az élet mindennapos ünneppé válik. Ha mégis szorongó gondolatok hatják át a lényemet, a holnap aggodalmaiként, és ezért nem a jelenben élek, akkor élő halott vagyok. A halál nem holnap jön el, hanem ma. Már itt van.
A két barát egymásra nézett. Úgy érezték, az élet éppen most érintette meg őket finoman és figyelmeztető módon …
_______________
Ruediger Dahlke, Von der großen Verwandlung – Wir sterben und werden weiterleben [A nagy átalakulásról – Meghalunk és tovább élünk], Crotona Verlag, 2011
