Az ifjú Panikkar élete tanulással telt, diplomákat szerzett a filozófia, tudomány és teológia terén, ami lehetővé tette számára, hogy szabadúszó tanárként és előadóként dolgozzon Európa és az Egyesült Államok számos egyetemén. Már katolikus pap volt, amikor 36 éves korában Indiába, Varanasiba költözött, hogy elmélyítse India filozófiai hagyományáról való ismeretét. További életének legnagyobb részét India, Kalifornia és Tavertet között töltötte, ez utóbbi egy hegyi falu a spanyol Pireneusok lábánál és egyben az állandó tanulással és meditálással töltött zarándoklatának utolsó állomása.
A dialogikus párbeszéd
„Az élet párbeszéd. Ha a párbeszéd megszűnik, akkor minden megszűnik.” (R. Panikkar Béke és kulturális leszerelés c. művéből)
Emberek és áruk, mindenféle, anyagi és nem anyagi (pl. információ) kereskedelem, valamint a különböző életstílusok sokrétű mozgása kényszerül együtt élni a globalizáció folyamatában; mindez nincs összehangban azzal a harmonikus sokféleséggel, ami az emberi kapcsolatok szintjén, egy párbeszéd során kibontakozhat. Túlságosan gyakran csak „monológok hiábavaló összegabalyodását” látjuk… (La Mistica en el Siglo XXI, – Misztikusok a XXI. században – Madrid, 2002)
Panikkar szerint, az emberek közötti kapcsolatok életben tartásának kulcsa a „dia-logikus” párbeszéd. Mi is ez? Naponta az úgynevezett párbeszédekben csak versenyképes vitatkozást, véleményváltásokat látunk, – olyasmit, ami valamiféle többség hiú elképzelését kelti. Ez a tévképzet kitartó és gyakran nagyon csalóka.
A párbeszéd őszinte, előítéletek nélküli kapcsolattá alakítása azt jelenti, hogy felül kell kerekedni a vitatkozáson és meg kell csillantani az alkotó képességet – egy lelkileg aktív teret, ahol a párbeszédek kibontakoznak. Mi történik ezen a téren? Egy „harmadik út” keletkezik, egyesítve a kettőt anélkül, hogy brutális módon megsemmisítenénk bármelyiket. A forma mögött felfedezzük a logoszt, a mítoszt, a történetet, ami a beszélgetés mögött van, azt a történetet, amelyben az, aki beszél, valójában hisz. S így jelennek meg a hit fátylai, a jelképeké, ami a hitvallást táplálja – és az előítéleteket is. Ezen a ponton a viszály fegyverei eltompulnak, és ami marad, az az önismeret, ahogy azt a másik ember szemén keresztül érzékeljük.
Ez a folyamat bizalmat igényel: nem a formális, illetve politikailag korrekt fajtát, hanem az eredeti, hiteles bizalmasságot. Filozófiai szinten, mind az abszolút mind a dualisztikus látásmód legyőzésre kerül egy olyan teljességet érve el, amelyben maga az élet teremti meg a folyamatokat, kapcsolatokat és formákat; hogy ez az egész ne csupán a részek összege legyen.
A társadalmi összejövetelek szintjén, az iskolai tanítástól kezdve a megfelelő hallgatói oktatás területéig, könnyű megérteni, hogy mennyire alapvető ennek a párbeszédnek a folyamata.
A kozmotheandrikus látomás
„Az isteni, az emberi és a földi – nevezzük bárhogy – az a három megváltoztathatatlan dimenzió, ami a valóságot alkotja.” (R. Panikkar: A kozmotheandrikus valóság). Panikkar görög nyelvet használ, amikor a világról, a teremtőről és a teremtményekről, a három létállapotról beszél, ami az idők során végtelenül sok terminológiai változáson ment át. Célunk itt most mindössze az, hogy tanúi lehessünk e háromról alkotott látomásának, azok kimeríthetetlen, dinamikus kapcsolatát illetően: soha nem különítve el azokat, és soha nem semmisítve meg egyiket a másik által. Ezt ő „szent világiasságnak” hívja. Ez egy kicsit kényelmetlen kép bármilyen típusú, mind a logika uralkodására, mind a tudat elszegényítésére való törekvés számára. Panikkar ezeket a kozmotheandrikus gondolatvillanásokat a védikus szövegek tanulmányozásának köszönhetően fedezte fel újra. Ám egy hasonló hagyomány nyugaton is létezik; gondoljunk csak a hermetikus gondolkodás több évezredes elképzelésére, vagy ez utóbbi visszacsengésére a reneszánsz korban, Pico della Mirandola munkáiban, ahol az ember, kozmosz és szellem közötti lehetséges kölcsönös kapcsolatok köre felmerül.
Krisztofánia
„Krisztus nem azonos azzal az elképzeléssel, amit mi alkotunk róla”, Panikkar eme szavai – aki teológiából egy olyan értekezéssel diplomázott, amelyben Krisztusnak a hinduk által való téves olvasatát taglalja – a saját életéből származnak és egy olyan látóhatárt nyitnak meg, ami korunk első századainak keresztény szövegeihez hasonlítható, melyeket szerencsére újra fölfedeztek az egyiptomi sivatagban 1945-ben, és amelyek a Nag Hamadi Könyvtárként váltak ismertté.
„Szó nem képes kifejezni, szem nem képes meglátni, kéz nem képes megérinteni, elérhetetlen nagysága, végtelen mélysége, minden méretet meghaladó magassága és felfoghatatlan szélessége miatt.” (Háromrészes értekezés, 54. vers, 13). Itt Panikkar a legbensőbb Forrásról, az Alfáról és Omegáról beszél, vagy inkább próbál nem beszélni.
Panikkar Krisztusról való beszédében szokásos módon alapos éleselméjűségével a történelmi nézetet éppúgy érinti, mint a kozmikus nézetet: „…Az emberiség teljessége, az isteniség teljessége, a testiség teljessége és az anyag. Krisztus annak a jelképe, amit mi egy bizonyos nyelven abszolútnak nevezünk: a valóság jelképe” (R. Panikkar: Ökozófia: Az új bölcsesség).* Ezeknek az észrevételeknek a megvalósítása, melyeket Panikkar kimondottan a harmadik évezred keresztényeinek javasol, a „Krisztofánia” (megint csak görögül): az inkarnáció misztériuma, és az emberben az isteniségnek újra felébredt jelenléte.
Hagyjuk a Másikat létezni
A „párbeszédes” találkozás egy olyan mély szinten fejlődik ki, ami számunkra ismeretlen: a „nem tudás” szintjén, de ami átmegy mindazon a „tudáson”, amit képesek vagyunk működésbe hozni. Ez a kulturális leszerelés stratégiája, ahogy Panikkar nevezi, egy olyan út, ami magával hozza a béke valódi lényegét. A módszer háromszoros. Egy bizonyos világnézet (például a keresztény) formáit egyértelművé kell tenni, semmit sem szabad természetesnek venni; azután ezek legyenek térbe és időbe helyezve, nem azért, hogy a múlt hibáit és szörnyűségeit igazoljuk – hogy ne legyenek elfeledve – hanem hogy felfedezzük, mi áll a párbeszédünk, az elfogadásra és a megosztásra való készségünk útjában. A félelem tulajdonképpeni formája az, ami a nyugati társadalmat megragadja, megfojtva azt az őszinte vágyat, hogy a Másikat és a Természetet megértsük, és hogy megnyissuk magunkat az önismeretnek.
„Az az átalakulás, amiről beszélünk, nem egy egyéni folyamat: különbséget kell tennünk elszigeteltség és egyedüllét között. Az elszigeteltség fojtogató, halálos, önző; az egyedüllét ezzel szemben teret kínál a szabadságra úgy, hogy önmagam legyek miközben közölhetem a többiekkel, mely rész nincs meg bennük, és melyik vagyok valóban én– és fordítva… Keresnem kell társakat, csoportokat, mozgalmakat, társadalmat, «poliszt», egyházat, gerillákat – bármilyen kis vagy nagy csoportot… Ez a tisztító elem. Amint valaki elzárja magát egy csoporton belül, a nyelv visszafejlődik. Ha valaki kívülről hallgatja, hirtelen hallani fogja a kiáltást: hűtlen! Ennek az oka egyszerű: mi mindig egymás között beszéltünk… Így alakultak ki a kultúrák, amelyek aztán háborús kultúrává alakultak, amint az jól tudjuk.” (R. Panikkar: Ökozófia: Az új bölcsesség)
* [ecosophy=ecological philosophy= környezetfilozófia – forrás: Wikipédia, a fordító megj.]
