Felhős nap volt. Egész reggel és még délben is valamitől borús volt a hangulatom. Valami súlyosan nyomasztotta a gondolataimat. Nem tudtam rájönni, hogy mi az, nem tudtam nevet adni neki. Noha sejtettem, hogy az oka valami olyasmi lehet, ami reggel történt velem, nem tudtam, hogy valójában mi nyugtalanít. Aznap délután még egy jó barát sem volt képes felvidítani. Vásárolni mentünk. Az egyik pénztárnál megláttam egy fiatal anyát, aki babakocsit tolt, amelyben egy kisbaba volt. A babának hosszú fekete haja volt és úgy nézett ki, mint egy játékbaba. Újra és újra bele kellett néznem a gyermek sötétkék szemébe. Szóba elegyedtem az anyával.
Amíg a gyermeket néztem, megfeledkeztem magamról. Később azt vettem észre, hogy a lelkem megint könnyebben tud lélegezni. A megmagyarázhatatlan lidércnyomás eltűnt. Észrevettem, hogy süt a nap. Vidám lettem és a hazafelé vezető úton már tréfálkoztam a barátommal. Örültem, hogy a szívem újra felvidult.
Mi történt? A legbenső lényem megnyugodott. A gyermek volt az, aki valami tiszta dolgot mutatott nekem.
Elfogulatlanul tekintettem a kisgyermekre, teljesen tárgyilagosan. Elcsendesedtem. A barátomat is megérintette a dolog. Úgy néztük a gyermeket, mint a teremtés csodáját.
Az isteniség valójában minden teremtményben megjelenik, minden élőlényben és mindenben, legyen az egy apró fénysugár, ami áthatol a sötét felhőkön, vagy egy madárraj, amelyik változtatja röptének formáját, hol kör alakú, hol ellipszis alakú, összegyűlik és szétrebben megint. Legyen az egy tavaszi virág vagy lepkék sokasága, amely egy pillangóbokor körül repked, vagy egy gyermek, aki az első ügyetlen lépéseket teszi, az isteniség mindegyikben megnyilatkozik.
Az önfeledtség az egyetlen módja annak, hogy az ember meglássa a földi dolgokban az istenit és örömét lelje bennük. Ez egy pillanat alatt történik, a jelen pillanatban, azonnal. Nem az idő, aminek múltja vagy jövője van, hanem a pillanat az, ami felfed előttünk egy ilyen megnyilvánulást. A pillanat mindig magában hordozza az örökkévalóságot. Ha önfeledtek vagyunk, akkor valami nagy fényesség nyílik meg bennünk egy szempillantás alatt és a szívünk megtelik világossággal. Szabadnak és könnyednek érezzük magunkat.
Olyan érzés ez, mintha egy sötét erdőből egy ragyogó tisztásra lépnénk ki fellélegezve. Örülünk, hogy látjuk a tiszta eget magunk fölött, mivel vágyunk a világosságra: tudatosan a nappali világosságra, tudat alatt pedig – az isteni világosságra. Ha már nem akarunk fontosak lenni, akkor képesek vagyunk érzékelni ezt a világosságot, ezt az újfajta tisztaságot.
