Tudom, hogy van szívem, olyan mint egy kettős kamra, mindig mozgásban van, hallhatom a szívdobogást. Vele együtt hallom az életem ritmusát, a pihenésemet és a mozgásomat, hogy milyen gyorsan mozgok és gondolkodom.
Úgy képzelem el, mint egy pulzáló piros teret. Igazából nem tudom irányítani, mintha meglenne a maga saját élete bennem. A neve tele van édességgel.
Úgy gondolok rá, mint egy olyan helyre, ami egy még titkosabb helyet vesz körül. Ha belépek erre a helyre, akkor egy olyan térben élek, amelynek nincsenek határai. A belső tér egy olyan világgá válik, melyet egy csillag világít meg, ami ennek a helynek a közepe és egyben az alapvető természete is.
Ahogy belépek ebbe az élő szívbe, Mi-vé válok, Mi egyek vagyunk és ugyanakkor egyéniek is, érző, örvendező, élettel teli lények. Átélem ezzel az élettel, ennek az életnek a megnyilvánulásával való egyesülést, valamint ennek az egységnek a mélyen aktív értelmét mindenek között. Hirtelen azokra gondolok, aki el vannak vágva ettől az egységtől, önmagukra korlátozódva és a fénytől megfosztva, valamint arra az útra, ami által újra egyesíteni tudjuk őket magunkkal. A mag, amit „én”-nek szoktunk nevezni összezsugorodott, mint egy fekete nap, ami valahol máshol rejtőzik a testemen belül. Ebből a hatalmas, örömteli térből, minden egyes szívdobbanásom között, egy végtelen tér-idő lehetősége lüktet a testemben, ami ebben a szívben benne rejlik.
Aztán megint kívül vagyok, ezen a korlátlan belső szíven kívül. Kívül csak határokat találok. Már el is felejtettem ezt a benyomást, ezt az emléket, vagy csak egy elképzelés volt? Már nem is tudom hogyan jutott eszembe ez a különös, annyira abszolút kép. Miért éreztem ezt, ami már el is múlt, és amit szeretnék megragadni?
Te tudod, hogyan találod meg ezt a belső utat? Hol vannak azok az emberek, akik ebben a belső térben élnek, tovább adják, átélik minden pillanatban? Egy szívdobbanás erejéig fontolgattam a számukat, hatalmas volt.
