Egyszer volt egy rémálmom.
Egy hatalmas földterület előtt álltam, ami minden irányban terjedt, és nem láttam a láthatárát.
Kegyetlenül sütött a nap, elapasztotta a vizet és elviselhetetlenné tette az életet. És olyan mély volt a sötétség, mint egy csillagtalan és hold nélküli éjszaka, amely mindent elnyelt.
Ezt a végtelen teret homok és kövek, bogáncsok és tövisek borították, gyér és kusza növényzet, ami közt kígyók, skorpiók, pókok és százlábúak rejtőztek, melyek az árnyékban leselkedtek, rovarokra és apró rágcsálókra vadásztak.
A terep rendkívül szabálytalan volt, sziklahalmok vibráló csúcsai körvonalazták a horizontot. Hirtelen szakadékok jelentek meg hasadékokkal és barlangokkal, mintha a föld gyomra készülne feltárulni.
Egyedül kellene átvágnom ezen a földön, a tűző napon izzadva és a sötét éjszakában tapogatózva. Ez a sivatagon és árnyak völgyén át tartó séta fájdalmas volt, a tövises táj karcolásokat, bukásokat és sérüléseket okozott nekem. A repedések közt és az apró rejtekhelyeken mérges állatok harapása és csípése várt.
Aztán észrevettem egy fényszikrát, ami csendesen ragyogott előttem. Ahogy haladt, a kígyók visszahúzták a méregfogukat, a sziklák elvesztették éleiket és a tövisek illatos virágokká alakultak át. A pókok, skorpiók és százlábúak, az apró állatokkal együtt előbújtak, hogy üdvözöljék a fényt, követve az áldott harmat nyomát, amit a vándorló fény hagyott maga után.
Azonnal felismertem a reményt, amit követnem kellett volna, és eszembe jutottak a szent szavak, melyek egy pásztorról szólnak, akinek a botja mindenki számára vigaszt nyújt. Semmit sem hiányolnék. Zöld mezőkön járnék és csodálatos vizek frissítenék fel a lelkemet. Jóindulat és kegyesség költözne belém és sohasem éreznék többé szomjúságot vagy éhséget. És amikor a halál árnyékának völgyében járok, nem félek a gonosztól.
Mindazonáltal kétségeim támadtak – hogyan vágjak át egy ilyen egyenetlen terepen úgy, hogy ne féljek semmiféle bajtól? Hogyan haladjak úgy, hogy elkerüljem a sérüléseket, amikor hegyeken és szakadékokon kell átjutnom, sziklaszélekbe és kaktuszokba kapaszkodva? Hogyan tudnék ellenállni ennek a vakító fénynek és áthatolhatatlan sötétségnek?
Egy ilyesfajta gyaloglás teljes, abszolút és feltétlenül elkötelezett hitet igényelt. De hogyan érjem el ezt a rendíthetetlen meggyőződést?
Miközben az eszem küszködve kereste a választ, a szívem megdermedt attól félve, hogy szem elől veszti a fényszikrát. Azonban bármilyen távolinak is látszott a fény, mégis közelebb volt hozzám, mint a kezeim és a lábaim.
Éppen a rejtély megoldásán törtem a fejem, amikor egy szfinx haladt el mellettem és gúnyosan megjegyezte: „Fejtsd meg önmagad, vagy felfallak.” Azon a hihetetlen helyen, határozatlan és szívet tépő időt töltöttem az igaz hiten való elmélkedéssel.
Hirtelen, mintha fény gyúlt volna bennem, felismeréshez jutottam és megértettem, hogy az árnyak völgyén csukott szemmel kell végigmennem, mert ennél nagyobb hit nem létezik.
Amikor lehunytam a szemem és megtettem az első lépést, zöld mezőket láttam a belső szemeim előtt. Élő víz tört elő a szívemből és a szeretet mosolygott rám. Felébredtem a rémálomból és elhagytam létem illuzórikus sivatagját; félelmeim és tudatlanságom sötétsége eltávozott tőlem.
Megtaláltam a belső utat, amelyet az a ragyogó és múlhatatlan fény világított meg, melyből abszolút hit, remény és szeretet árad. Ez az út a szív oázisához vezet, ahol az Örökkévalóság vár minket.
