A keltáknak háromféle szellemi vezetőjük volt. Először a druidák, másodszor a bárdok, harmadszor a próféták.
A kelta nép lelkének szellemi fejlődése – 4. rész
(vissza a 3. részhez)
A görög-római történész és földrajztudós Sztrabón (i. e. 63), aki sokfelé utazott és sok mindenről tudott, azt mondja, hogy a keltáknak háromféle szellemi vezetőjük volt. Először a druidák, másodszor a bárdok, harmadszor a próféták.
A „druida” szó a tölgyfa görög nevéből származik, és a tölgyet a duridák szent faként tisztelték. A gael (felvidéki skót nyelv – a fordító megj.) elnevezés azonban „druidh”, ami bölcs embert, illetve mágust jelent. Mindkét jelentés azt mutatja, hogy a druidák kultúrája különleges volt.
A tölgy görögül „drus”. Azért hiszi sok történész azt, hogy a „druida” szó innen származik, mivel a kelták számára a tölgyfa volt a legfontosabb fa.
A tölgyfa imádata egy legendán alapul. A tölgy volt az első teremtett fa és az ember ebből a fából származik. Ezt a tényt a gyökértűzzel, illetve az 1-es számmal vethetjük össze, ami a fentet összeköti a lenttel. Az isteni ember egy napon egy ilyen kapcsolat nyomán születhet majd meg.
Az a tény, hogy a fagyöngy, ami a tölgyfán nő, sohasem veszti el a leveleit, arra utal, hogy örökléte az úgynevezett gyökértűzből ered: volt, van és lesz. A gyökértűz a gerincoszlopból ered és felfelé kell vezetni.
Az a történet, hogy Ábrahám Jehova angyalával a tölgyfa ágai alatt találkozott, azt jelenti, hogy tudatállapota összhangban állt a gerincoszlopából fakadó szent gyökértűzzel. Ez a tűz eljutott a fejéhez, mivel Ábrahám az angyallal a tölgyfa ágai alatt találkozott.
Római írók, például Plíniusz és Julius Caesar sokat írtak a keltákról.
Plíniusz azt írja:
A druidák, ahogy a gélek a mágusokat nevezik maguk közt, semmit sem tartottak szentebbnek a fagyöngynél és annál a fánál, amelyen az terem, a tölgynél. Ez okból választották a tölgyfa ligeteket és sohasem tartottak szertartást anélkül, hogy ennek a fának egy ága ne lett volna jelen [1].
Most már jobban meg tudjuk érteni, mit jelenthetett a lakosság számára az, hogy egész tölgyerdőket pusztítottak el. A tudatlanok szándékosan pusztították a gyökértűz földi jelképét.
Tacitus [2] elmondja, hogy maguk a druidák is mennyire alkalmazkodtak a hithez és alávetették magukat a papok akaratának. Még a druida szervezet egyik vezetőjét is megemlíti, nevezetesen Divicaciust. Ez oda vezetett, hogy a római behatolók elleni védekezés nem véres csatán, hanem gonosz mágián alapult. Hatalmas tölgyerdőket gyújtottak fel, mert féltek a bennük lakó „démonoktól”, és természetesen azért is, hogy a druidák ne tudjanak elrejtőzni bennük.
A druidákat gyakran jövendőmondókként és fantasztákként emlegették, ennek ellenére a római császár elfogadta őket. Utóbbi, noha ellenségek voltak, nagy tiszteletben tartotta az ősi kelta druidákat és azt írja (a De Bello Gallico-ban [3]), hogy a druida tanítványok szigorú képzésben részesültek, ami néha akár húsz évig is eltartott, mivel semmi sem volt leírva. Mindent költői triádok formájában tartottak emlékezetben. A tanítvány barlangokban és erdők mélyén részesült ebben a képzésben. A druidák ősi germán beavatottak, valamint tanult beavatottak voltak. Angliában a 16. századig, egészen Erzsébet királynő koráig léteztek.
Minden, amit az Eddában az ősi germán mondák világáról olvashatunk, a druidák bölcsességére vezethető vissza. Valójában, az Edda költője druida pap volt. A druida papok nagy igazságokat közöltek, és bár ezek egyszerűek voltak, mégis az emberi lélek mélyére hatoltak. Ezek az elbeszélések úgy építettek be valamit az emberbe, hogy egy későbbi inkarnáció során ezek a nagy igazságok értelmet nyertek, mivel egy korábbi inkarnációban lettek megalapozva.
A legnagyobb része annak, ami az Eddában olvasható, életről és halálról szól, és olyan eseményeken alapul, amelyek tényleg megtörténtek az ősi druidák idejében. Ebben az időben az Edda volt a legkiválóbb és legszentebb monda, de idővel egyre romlottabbá vált.
A druidáknak tehát elsősorban szellemi hatalmuk volt a felett a nép felett, melynek vezetői is voltak. Isten és ember közötti közvetítőkként tartották számon őket; egy druida segítsége nélkül senki sem tartott volna vallási szertartást.
Nyilvános és személyes ügyekben az emberek alávetették magukat a druidák döntésének. Nagy büntetés volt a számukra az, ha kiközösítették őket és megtiltották nekik, hogy részt vehessenek a vallási szertartásokon.
Caesar azt írja:
Akiket száműztek, mivel megtagadták, hogy a druidák döntéseinek engedelmeskedjenek, azokat alantasnak és gonosznak tartják. Mindenki kerüli őket és senki sem beszél velük, mivel fél attól, hogy megfertőződik, ha közelebbi kapcsolatba kerül velük [6].
Caesar továbbá arról is ír, hogy a druidák mire tanították a híveiket:
A lélek halhatatlan: egyik alakból a másikba távozik. Ebben van a legnagyobb bizodalmuk, mivel nem félnek a haláltól. Azon kívül sokat tudnak a csillagokról és azok mozgásairól, a Föld méretéről, a filozófiáról és a halhatatlan istenek erejéről, és mindezt megbeszélik ifjú tanítványaikkal.
Úgy tűnt Caesart valóban érdekelték a kelták, de ennek az érdeklődésnek különleges oka volt. Annak ellenére, hogy tisztelte a druidákat, politikai célja is volt. Tudta, hogy a kelták druida papjaiktól függnek, és azt is tudta, hogy ha le akarja győzni a keltákat, akkor a druidákkal kell kezdenie: végül is ők voltak kulcspozícióban!
A kelták lakta Európa északi részén a tanult beavatottakat „cerunnesnek” (= szarvasnak) is hívták. Ez Cernunnos istenség szarvas-kultuszával hozható kapcsolatba. Az ősi kelták több állatot is imádtak: a kutyát, a szarvast és a bikát, amelyek mind megtalálhatók Gundestrup üstjén [4].
Gundestrup üstje*
Az üstön található díszítések kelta istenségeket és azok szertartásait ábrázolják, ezért gondolták azt, hogy az üstöt druida vallási szertartásokon használták.
A Gundestrup üstön, ami valószínűleg az i.e. 2. vagy 1. századi La Tène korszakból származik, egy embert láthatunk meditációs állapotban ülve, akinek szarvasagancsok állnak ki a fejéből. Ezt a kozmosszal való szellemi kapcsolat bizonyos fokú fejlettségének tekinthetjük. A nappal és a holddal való kapcsolat szintén látható rajta, ami megint csak arra a tényre utal, hogy a kelták közel érezték magukhoz azt az ősi napkultuszt, ami a hiperboreusok kultúrájához nyúlik vissza.
(folytatás az 5. részben)
__________
Források:
[1] Pliny the Elder, The Natural History, 5. fej. [angolul] [id.Plíniusz: Természettudomány]
[2] Tacitus, Annals XIV [Krónikák]
[3] J. Caesar, Gall háború, VI. könyv (11-20. fejezet)
[4] A Gundestrup cauldron (A Gundestrup üst) a Dán Nemzeti Múzeumban, National Museum of Denmark Koppenhágában található.
[5] Jakob Streit, Sonne und Kreuz [Nap és kereszt], Freies Geistesleben, Stuttgart 1977
[6] T.W. Rolleston, Myths and legends of the Celtic race, [Kelta mítoszok és legendák, (első kiadás 1911)] Dover Publications, 1990
[7] F.C.J. Los, De Oud-Ierse kerk, Ondergange en opstanding van het Keltendom [Régi ír templomok, A kelták bukása és feltámadása], Vrij Geestesleven, Zeist 1975
——————–
*A teljesen összeszerelt Gundestrup üst 27 hüvelyk (69 cm) átmérőjű és 16-1/2 hüvelyk (42 cm) magas. Súlya közel 20 font (9,07 kg). A tudósok sok éven át azt hitték, hogy a tárgy a kelta Galliából származik, azonban további vizsgálatok után más véleményre jutottak. [a fordító megjegyzése]
