Analóg kontra digitális – egy dilemma, ami nem hagy nyugodni.
Előfordul veled, hogy egy bizonyos fogalom felkelti az érdeklődésedet, évekig foglalkoztat, szüntelenül lefoglal, annyira, hogy képtelen vagy elengedni? Velem is ez történik. Pontosabban, nekem ez a dilemmám az analóg és a digitális fogalmával van. Talán ez téged nem érdekel. Rendben. Akkor abba is hagyhatod az olvasást, és folytathatod a következő cikkel. Technikai beállítottságú vagyok, és a szóval kapcsolatos legkorábbi emlékem azokból az évekből származik, amikor a digitális telefonálás hirtelen megjelent. Addig az időpontig a telefonszolgáltatás analóg volt. Ez a cikk nem a telefonokról szól, hanem arról, hogy a telefonálás – a távbeszélgetés – kétféleképpen valósítható meg: analóg vagy digitális módon. Persze már régóta tudtam, hogy az analóg azt jelenti „hasonló”, vagyis állandó, lépések nélküli, harmonikus. A digitális ezzel szemben lépésekben halad. Őszintén szólva, szakaszosan, hirtelenül, diszharmonikusan történik. Például a feketéről fehérre való átmenet lehet analóg vagy digitális. Ez az ábra mutatja, mire gondolok.
Nem tudom, miért, de akkor felmerül a kérdés, hogy melyik a jobb? Analóg, tehát fokozatosan, vagy digitális, azaz hirtelen? A természetben minden fokozatosan történik; csak görbe vonalak vannak, és nincsenek szögletes sarkok, amit egy technikai vénával rendelkező ember minden bizonnyal nagyon szeret rajzolni. És aztán bele lehet gondolni, hogy egy ember még egyenes vonalat vagy tökéletes négyzetet sem tud vonalzó használata nélkül rajzolni. És kinek van olyan tehetsége, hogy pontos, kerek kört rajzoljon szabad kézzel, nem is beszélve egy egyenlő oldalú ötszögről? Az analóg sokkal régebbi, mint a digitális, a technikában is. Az óra, a hőmérő és a barométer mind mutatót kapott, amikor az emberek elkezdtek ilyesmit készíteni. Ez évszázadokon át így is maradt, amíg meg nem jelentek a számok (digits [számjegyek], ahogy angolul mondják), majd a hat óra, amelynek egyik mutatója felfelé, a másik lefelé állt, hirtelen 06:00:00 órává vált. Ha az analógra és a digitálisra úgy tekintünk, mint egy hegymászásra, akkor az sematikusan az alábbi ábrán látható módon képzelhető el.
Ha magunk akarjuk eldönteni, hogy mekkora léptekkel haladunk, akkor azt analógnak nevezhetjük. Ha azonban lépcsőn megyünk felfelé, a lépcső építője dönti el, hogy mekkorának kell lenniük a lépteinknek. Az analóg természetesebbnek tűnik, és az ember nem függ attól, amit valaki más gondolt ki helyette. Vajon így tekinthetnénk az útra, a beavatás lépéseire is, amelyek kulcsfontosságúak a Rózsakereszt iskolájában? Nem tudom eldönteni, mi a jobb. Néha az analóg kellemesebb, mert fokozatosabb. Máskor a digitális magasabb rendűnek tűnik, mert valójában „minden vagy semmi” [elvről van szó]. A változás mindig döntő fontosságú. Változás fekete és fehér, magas és alacsony, nulla és egy, semmi és minden között. A változások különbségeket, ellentéteket jeleznek. Talán fel kellene hagynom a különbségek gondolatával, és akkor nem kellene választanom az analóg és a digitális között. Akkor már nincs nulla és egy. Akkor csak a nulla van, a kör, amely mindent körülzár. A kör, amelynek sehol sincs kezdete, középpontja pedig mindenhol van. És akkor a kör képétől logikusan eljutunk a spirálvonalig. A kör egy gyönyörű kép, de bizonyos értelemben zárt, csukott, nincs bejárata vagy kijárata, míg a spirál mindig nyitott. Ha nyitott elmével és nyitott szívvel járjuk az utat, és fejlődünk, akkor az olyan, mintha egy spirális utat követnénk. Az olyan fogalmak, mint az analóg és a digitális, ezután háttérbe szorulnak. A spirál útja egyszerre visz el mindennek a lényegéhez és ahhoz a mérhetetlen nagysághoz is, ami azonos ezzel.
