Nagyon nehéznek tűnik a derűről írni egy olyan időszakban, amire azt mondják: „Sötét időket élünk.” Rögtön felvetődik a kérdés: „Volt-e ez valaha is másként?”
Derű – az élethez szükséges hozzáállás?
Hogy mennyire érezzük komornak azt az időt, amelyben élünk, az szubjektív kérdés, és nagymértékben az életünk körülményeitől függ. Az érzés pedig szorosan összefügg azzal, hogy felismerjük-e a tetteink célját. Általánosságban szólva, van egyfajta megosztottság az emberi közösségben, amit jól szemléltet egy észak-német rádióállomás rövid riportja:
Az észak-németországi Schleswig Holstein tartomány politikusa a hazájában lévő dán és német médiában uralkodó hangulatról beszél. Schleswig Holsteinben a dánok és a németek történelmileg kialakult módon élnek együtt, mivel a szövetségi állam egyes részein a múltban mindig is felváltva éltek dán és német nemzetiségűek. Ma is él ott egy dán kisebbség, amely megőrzi kulturális függetlenségét, és saját politikusokkal képviselteti magát az állami szintű politikában.
Ebben a riportban a politikus arra mutat rá, hogy a dán média sokkal pozitívabb és megoldásorientáltabb világképet alakít ki, mint a német média. A német mentalitásban a problémákra és a félelemre való összpontosítás nagyobb szerepet játszik, mint a dán kisebbségében. Ezzel összefüggésben talán érdekes megjegyezni, hogy a World Happiness Report (Boldog Nemzetek Rangsora) szerint Dánia a világ második legboldogabb országa Finnország után, míg Németország a tizenhatodik helyen áll. Ez a jelentés számos olyan tényezőt fog át, amelyeket a szerzők megpróbáltak beazonosítani. Megmutatja, mennyire összetett a boldogság témája. Nos, a boldogság nem ugyanaz, mint a derű, de egy boldog közösségben nagy valószínűséggel sokkal több vidám ember él.
A kérdés az, hogy miféle befolyások hatottak arra a benyomásra, amit az egyes korszakok a későbbi generációkban keltenek. Ma a középkort sötétnek és melankolikusnak tekintjük, míg az azt követő reneszánsz időszak vidám, optimista hangulatot kelt bennünk. Tehát azt, hogy egy derűsebb vagy komorabb korszakban élünk-e, valószínűleg csak a későbbi generációk fogják eldönteni.
Derű – egy sokoldalú gyémánt
A derű filozófiai fogalomként évezredek óta kíséri az emberiséget. Számos kultúrának vannak nagy filozófusai, akik kifejezték vagy leírták gondolataikat ebben a témában. Nagyobb kulturális eltéréseket mutat az, hogy ezt milyen módon látják. És itt a korszellem is nagy szerepet játszik.
A derű, mint a gátlástalan, gyermeki életöröm kifejeződése, többnyire felszínes érzelmekké fejlődhet az élet során. Később hedonista, élvhajhász vonásokat vesz fel, ami a célok kellemes kielégítésében mutatkozik meg. Az emberek, különösen háború után, élvezni akarják az életet és hajlamosak a problémákat és az élet célját érintő kérdéseket háttérbe szorítani.
Olyan korban élünk, amikor a szabadidő- és szórakoztatóipar hatalmas kulturális templomokat épít, ahol az emberek szívük szerint elégíthetik ki az érzékeiket, szándékosan figyelmen kívül hagyva a mélyebb kérdéseket. A szív külső célokhoz ragaszkodik és érzelmek között ingadozik, a legfelszínesebbektől a legmélyebbekig, és mindent meglehetősen komor vagy vidám hangulattal lehet szemlélni.
A görög filozófus, Epikurosz különleges stratégiát követett, hogy nagyobb figyelmet szenteljen a mélység dimenziójának. Élete során megpróbálta oly mértékben kielégíteni az érzékeket, hogy elkerülje a lélekben keletkező feszültségeket. Elképzelése szerint a lélek ily módon egyensúlyba kerül, aminek az eredeménye ataraxia, azaz az elme tökéletes békéje.
Az ’ataraxia’ jobb meghatározása talán az elme tökéletes békéje vagy derűs hangulat lehet.
Míg Epikurosz derűje a mentális egyensúly eredménye, vannak olyan filozófiai iskolák is, amelyek megváltozott érzékelések általi tapasztalatokkal dolgoznak. Itt különleges szerepet játszik a részegség és az extázis keltése, aminek egyes filozófusok szerint egy tágabb tudatállapot derűjéhez kellene vezetnie.
Egyes bennszülött népek közt nagy hagyománya van a hallucinogén drogok vagy rituális táncok használatának az eksztázis létrehozására. Ma ez a modern életnek is a részévé vált. A hagyományos használattal szemben azonban a modern társadalomnak nem tanítják meg, hogyan kell értelmesen kezelni és feldolgozni az élményeket. A modernkori használat a társadalmi szórakozással összefüggésben zajlik, elterelésként szolgál, ezért nagy a függőség kialakulásának lehetősége.
Ebbe a csoportba tartoznak azok az emberek is, akik kedélyjavító drogokat használnak, hogy megpróbáljanak elmenekülni egy számukra gyakran sivár és nyomasztó világból. Nem azért használnak kábítószereket, hogy mélyebbre hatoljanak az emberi érzékelés számára elveszett területeken, hanem menekülési eszközként. A vegyileg kiváltott derű, ha létre is jön, akkor is általában a kábítószer hatóidejére korlátozódik, és meglehetősen depresszív hangulatban végződik, amikor a hatás elmúlik.
Ahogy a dél-amerikai őslakos csoportok gyógyítói inkább hallucinogén drogokkal dolgoztak, az észak-amerikai kontinensen az volt a hagyomány, hogy a képzelet segítségével megváltozott valóságokat idéztek elő. E hagyományok felületes folytatásaként mindkét módszer megtalálható a modern szabadidős tevékenységekkel összefüggésben is, alkohol- és kábítószer-fogyasztás, illetve extrém sportok vagy hasonló tevékenységek tapasztalatainak formájában.
Derű a görög filozófusok között
A görög filozófusok egészen másképp értékelték a derűt. Platón számára a nevetés, mint a derű kifejeződése, az ideális államában tilos volt, mivel az elpuhultság és az értelem hiányának jele volt. Szókratész az önismeret eszközeként szerette a derűt. Arisztotelész, Platón tanítványa a derűt olyasvalaminek tekintette, ami megkülönbözteti az embereket az állatoktól. Epikurosz, aki a derűt az érzéki örömök sikeres és mérsékelt kielégítésének eredményeként látta, az élet céljaként a „derűs nyugalom” [ataraxia] elérését javasolta. Nem az érzéki élvezetek eksztázisszerű kielégítését részesítette előnyben, hanem azt a fajta kielégülést, ami egyensúlyba hozza az érzékeket, és így elcsendesíti azokat. A „tenger nyugodt csendjének” képében van valami misztikus, és a mélység dimenzióját is érinti. A tengert gyakran használják a léleknek és a lélek dinamikájának szimbólumaként. A felszíne mozgásban van, míg a mélysége nyugalomban. A fény megtörik a felszínen, míg a csend belevész a sötét mélységbe, és minden eleven. A lélekhez hasonlóan a tengernek is van egy mélységi dimenziója, ami olyan, mint a második természet az emberek számára. Ebben a spirituálisabb dimenzióban az erőknek az a fajta kölcsönhatása alakul ki, amit a keresztény terminológiában hármasságként határoznak meg: Atya, Fiú és Szentlélek. Minden élőlény lelki dinamikája ezeknek az erőknek a dinamikájaként tekinthető. Kölcsönhatásuk háromszögként ábrázolható:
Az első oldal az isteni erőnek felel meg, ahogyan az az emberek vallásában is tükröződik. Ez az élet normatív ereje. Ahogy a víz felszíne formákat hoz létre a hullámok által, úgy a normatív erő a lelken keresztül fejti ki formáló hatását.
A második oldal egy szubjektív, empatikus, feltétel nélküli szereteterő, ahogyan az a Fiúban megmutatkozik. Ez az a szubjektív, empatikus erő, amely mozgása és vitalitása révén életet ad a megszilárdulni hajlamos formáknak. Ez az erő adja a léleknek azt az odaadást, hogy minden áramlattal és új formaalkotó dinamikával együttműködjön, így téve lehetővé az isteni gondolat számára, hogy látható formát hozzon létre.
A háromszög harmadik oldala a Szent Szellem teremtő ereje, amely a másik két erő kölcsönhatása révén egyre újabb történetekben teszi láthatóvá Isten gondolatait. Itt áramlanak össze az eredeti isteni impulzusok, hogy folyamatos fejlődést alkossanak.
Amikor ez a három erő harmonikus egységet alkot, az erejük úgy érvényesül, mint egy egyenlő oldalú háromszögben, amelyben két erő érintkezési pontja mindig „merőlegesen” hat az ellenkező oldalra. Ez a szimbólum egy olyan lélek állapotát ábrázolja, amelynek alapjában véve derűs a kedélye, vagy ahogy Epikurosz nevezi, ataraxiában él.
A lélek egyensúlya
A harmonikus egység és a szükséges egyensúly nem jön létre magától. Ez különösen igaz az olyan időkben, mint amilyeneket jelenleg tapasztalunk. Amikor a korszellem nyugtalan, az emberek bizonytalanok és szoronganak. Kevesen rendelkeznek olyan helyzettel, amely stabil egyensúlyt biztosít számukra. Azonban mindenki rendelkezik – többé-kevésbé tudatosan – a mélység dimenziójával, amely stabilitást nyújthat neki. De csak néhány ember horgonyoz le abban a mozdulatlan mélységben, ami belevész a sötétségbe, és ami képes biztonságosan átvezetni őket a sötét időkön.
Ha újra megnézzük a háromszöget, van egy középpont, ami akkor alakul ki, amikor mindegyik oldal közepét a szemközti sarokkal kötjük össze. Ez a pont azért különleges, mert azt a helyet szimbolizálja, ahol minden erő tökéletes egyensúlyban van egymással. Epikurosz számára ez az egyensúly volt minden élet célja. Az ebben a pontban rejlő nyugalom lehetővé teszi a tudatos fejlődést a mélység dimenziójában, és egyben ennek a fejlődésnek a következménye is. Arisztotelész talán ezt az értelmi képességet tartotta kifejezetten emberinek. Derűs nyugalomként nyilvánul meg, amely teret enged a tudatos életmódnak. Amikor az ember képes összeegyeztetni a törvényeket, a normatívákat vagy a merevséget, ami bizonyos mértékű alakítást tesz lehetővé, az empatikus és kreatív képességgel, akkor minden tevékenység ellenére kialakul a „tenger nyugodt csendje”, ahogy Epikurosz nevezi, illetve Arisztotelész sajátos emberi derűje, ami minden tevékenység ellenére is kifejlődik.
A görög derű és a Tao
Ez a derűs nyugalom a túlzott követelményeken és a szakadék szélén szerzett hosszú élettapasztalaton alapul, amely tudatossá teszi az embereket lényük mélységéről. Amikor ez a mélység válik az ember életének alapjává, akkor a szakadék elveszíti egzisztenciális fenyegetését, mert minden, ami történik, csak olyan, mint a tenger fodrozódása a felszínén, miközben a mélységeket mozdulatlannak és nyugodtnak éli meg.
A tudatossá vált mélység elvezeti az embert ahhoz a fajta önálló gondolkodáshoz és cselekvéshez, ami a háromszögnek egyensúlyt ad, ami életre kelti az eredeti embert. A kínai bölcsesség ezt a teremtő elemi erőt Tao-nak nevezi. Minden ember, aki a Tao-ban áll, ugyanazt a tudatos, derűs nyugalmat teremti meg, ami az eredeti emberi lényt – mint szellem-lélek lényt – újra életre kelti.
