Anyu, mi történt az ujjaddal?
kérdezte Charlie az anyukáját annak dühösen fenyegető mutatóujjára nézve, mire az anya rögtön abbahagyta a fenyegetést. Hát ez volt Charlie, már megint, az ő legfurcsább kisfia, ahogy gondolatban szokta nevezni őt. A gyerek még csak négyéves volt, ezért az ember joggal hihetné, hogy tudatlanságból kérdez ilyesmit, de az volt az érzése, hogy messze nem olyan tudatlan. Mintha nagyon is jól értette volna anyukája fenyegető gesztusát, ám egy ártatlan kérdéssel sikerült őt lefegyvereznie.
Az anya felsóhajtott. Fogalma sem volt arról, miért ilyen furcsa ez a gyermeke. Már pici babaként is nagyon érett tekintettel és komolyan nézett rá, ami teljesen összezavarta őt, ugyanakkor még csak négy hónapos volt, és már tréfálkozott! Egyszerre volt elragadó és zavarba ejtő, ez tette a helyzetet annyira bonyolulttá. Hogy tudna haragudni az ember egy kölyökre, aki három évesen ezt mondja neki:
Tudom, csak azért vagy mérges, mert szomorú vagy.
Az anya ekkor nagy szeretettel nézett a gyerekre. Valójában csak szeretni lehet ezt a komoly kisfiút, akinek ráadásul olyan eredeti a humora. De mindent összezavart. Az ember nem képes kikapcsolódni, ha Charlie a közelében van. Egyszer például az egyik szomszéddal beszélgetett. Később a fiú megjegyezte:
Egyáltalán nem tetszett, amit a szomszédnak mondtál, anya.
Ez arra késztette, hogy megvizsgálja a viselkedését, bár Charlie-nak esze ágában sem volt, hogy kritizálja őt. Inkább a helyes irányba akarta terelni. Sőt, inkább úgy tűnt, azt akarta értésére adni, valójában milyennek kellene lennie az anyukájának.
Most, hogy a válás után egyedül maradt három gyerekkel, úgy tűnt, Charlie még közelebb került hozzá. Még ő vigasztalta, pedig ez egy négy éves gyereknek egyáltalán nem lenne a dolga. Charlie néha akár fél órán át is képes volt figyelni őt anélkül, hogy megszólalt volna, miközben a testvérei körülötte játszottak. Ők már megszokták és nem törődtek vele.
Idősebb fia, Borisz igazi sárdagasztó volt, aki csak akkor jelent meg, ha hívták, bár néha még akkor sem. Két éves lánya, Claire aranyos, göndör hajú kislány volt, aki nagyon vonzódott Charlie-hoz. Amikor reggel felébredt, őt hívta az anyja helyett. Charlie is nagyon szerette, és sokszor ölelgette, de csak ha a kislány maga ment oda hozzá. Egyébként hagyta őt játszani.
Voltak, akiket Charlie már a jelenlétével is nagyon idegesített. Ilyenkor biztatóan nézett rájuk és személyes kérdést tett fel nekik, amivel átsegítette őket a zavarukon. Néha viszont ezzel épp az ellenkezőjét érte el. Egyik nap megkérdezte a húgától, volt-e vasárnap templomban, mert tudta, hogy az nagyon fontos a kislány számára. Mivel ő éppen kihagyott egy misét, elvörösödött, és valami csúnyát válaszolt. Charlie-t az ilyesmi egyáltalán nem zavarta, és mintha nagyon szórakoztatta volna a dolog, megjegyezte:
Nem mostanra gondoltam.
A kérdéseivel valahogy mindig sikerült eltalálnia az ember érzékeny pontját.
Most, hogy Charlie négy éves lett, és már mehetett iskolába, az anyja előbb végiglátogatott vele néhány iskolát. Oda akarta beíratni, ahová Borisz járt, de ez nem sikerült. Mr. Doolittle, az igazgató úgy üdvözölte Charlie-t, hogy leguggolt hozzá, az egyik kezét a vállára tette, és azt mondta:
Nos, fiam. Te már olyan nagy vagy, hogy ezentúl nem Charlie-nak fogunk hívni, rendben? Inkább Charles-nak!
Charlie, aki szókimondó volt, és egyenlőnek érezte magát másokkal, szintén leguggolt, sokáig nézte a férfit, majd azt mondta:
Akkor én meg Mr. Doobig-nek foglak hívni.
Később, amikor az anyja ezt megbeszélte vele, Charlie azt mondta, ő úgy látta, hogy Mr. Doolittle csak kedveskedni akart. Tényleg úgy gondolta, hogyha valaki nagy lesz, onnantól nem hívják többé Charlie-nak, ezért ő is kedves akart lenni Mr. Doolittle-vel. Az anyja ránézett. A fiú komolyan gondolta. Mr. Doolittle azonban ezt szemtelenségnek vette, és dühösen rászólt:
Talán, URAM!
Charlie erre úgy reagált, hogy Mr. Doobig-nek azért nem kell őt „Uram”-nak szólítania… Ezek után az anya úgy gondolta, jobb lesz, ha egy másik iskolát keresnek, és sok keresgélés után végül találtak egy olyan iskolát, ahol Charlie jól érezte magát. Az anyjának fogalma sem volt róla miért, de ott Charlie rögtön elkezdett játszani a gyerekekkel, vele nem is foglalkozott többé.
Charlie viszonylag sértetlenül vészelte át az elemi iskolát, bár néhány gyerek csúfolta és „professzornak” nevezte, mert sok mindent tudott, és a szünetekben gyakran üldögélt elgondolkodva a kerítésen. Máskor meg ugyanolyan felszabadultan játszott és nevetgélt, mint a többiek. Charlie a csúfolkodást is a maga módján rendezte. Először csodálkozott, miért csinálják. Az egyik fiú belerúgott, de Charlie nem értette, miért. A csúnya szavakat sem értette, ezért az anyja megmagyarázta neki, hogy az emberek ezeket azért mondják, hogy zavarba hozzák vele a másikat. Ez elég furcsa volt neki, mivel a csúnya szavak között voltak például testrészek is. Charlie elhatározta tehát, hogy ő is kitalál csúnya szavakat. Másnap, amikor találkozott a csúfolódókkal, mindegyiknek adott egy nevet:
Lelőtt, rohadt alma.
Rémes uborka.
Unalmas térd.
Charlie szókészlete kifogyhatatlan volt! Meglepő volt a hatás. A csúfolódás azonnal abbamaradt.
Előfordult, hogy egy tanár megharagudott rá. Ez általában azért volt, mert amikor Charlie elvett valamit egy másik gyerektől, azt úgy használta, mintha a sajátja lenne. Erről még senkinek sem sikerült leszoktatnia őt. A saját holmiját éppolyan könnyedén adta oda másoknak. Úgy tűnt, nem tesz különbséget enyém és tied között. Az anyjában felvetődött a gondolat, hogy ha valakinek szüksége lenne őrá, a fia őt is ugyanolyan természetességgel adná oda…
Amikor valaki dühösen beszélt Charlie-val, a fiú mindig faképnél hagyta az illetőt. Ez nagyon zavarba hozta azt, aki dühös volt rá, de Charlie úgy gondolta, amíg az illető ennyire mérges, jobb, ha elhalasztják a beszélgetést. Amikor aztán mégis beszélgetésre került a sor, Charlie érett beszélgető partnerként viselkedett vele. El kellett telnie egy kis időnek, mire az emberek hozzászoktak mindehhez. Voltak tanárok és kisegítő szülők, akik ezekről felháborodva számoltak be az anyjának. Voltak, akik úgy gondolták, hogy ez az ő hibája. Ő az oka annak, hogy Charlie nem úgy viselkedik, mint egy átlagos gyerek. Nos, mit vártak, mit tegyen? Tudta, hogy Charlie azért viselkedik így, mert ilyen a természete, és nem azért, mert bosszantani akar másokat. Ő éppen ezért nem tudott rá haragudni, de a vádaskodók azt akarták, hogy büntesse meg Charlie-t.
Én sohasem büntetek, mondta az anya határozottan, és ha nem tetszik valami, akkor jobb ha Charlie-val beszélik meg, mert ő teljes mértékben képes kiállni magáért. Csak tegyék, ahogy jónak látják, és Charlie is azt fogja tenni, amit jónak lát. Én nem fogok ezen változtatni.
Míg Borisz nem okozott különösebb problémát, Charlie miatt rendszeresen hívatták. Ilyenkor elmagyarázta, hogy Charlie rendkívül figyelmes, segítőkész fiú, de saját maga szeret dönteni arról, mit hogyan csináljon. Engedetlen és akaratos. De ha valaki segítséget kért tőle, vagy segítségre volt szüksége, Charlie azonnal ott volt. Ha valaki el akart valamit végeztetni Charlie-val, ő azt hajlandó volt megtenni, de csak akkor, ha látta is értelmét. Mindössze annyit kellett tenniük, hogy tisztelettel bánnak vele… Ez azonban nem működött, így az anya végül rájött, hogy a tanárok nem tudnak bánni Charlie-val, aki sohasem sietett, és néha sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna, és soha nem használt olyan szavakat, mint Uram vagy Asszonyom. Ha például valaki feltett neki egy személyes kérdést:
Mi szeretnél lenni, ha felnősz?
Charlie azt válaszolta: Sárkány.
vagy
Ember.
És amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál az apja, Charlie azt felelte, hogy minden percben mást.
Most talán éppen ül. – mondta.
Nem látom.
Charlie nagyon szépen rajzolt, de amikor megkérdezték tőle, hogyan keletkezett a rajza, zavarba jött. Nem gondolt ki előre semmit, csak elkezdett rajzolni. Amikor Charlie-nak először kellett előadást tartania, a „háború és béke” témát választotta, és nagy alapossággal beszélt olyan háborúkról, példákat is említve, melyek a végén újabb konfliktusokhoz vezettek. Senki sem hitte el, hogy Charlie egyedül írta, és egy nagy egyest kapott érte. Ez nagy felháborodást keltett. Charlie teljesen elsápadt, de nem védekezett, amivel csak még több haragot vont magára. Az anyja feladta, hogy tisztázza, Charlie hogyan készült fel. Charlie elég idős és mindenek fölött elég bölcs volt ahhoz, hogy segítsen magán. Sokkal okosabb, mint ő…
Egy nap aztán megtörtént: levelet kaptak a tanfelügyelőtől. Anya és fia beletörődve jelent meg. Mindkettőjük legnagyobb meglepetésére egy elbűvölően fiatal nő lépett hozzájuk, és néhány kérdést tett fel Charlie-nak. Egy ideig nézte a fiú lehajtott fejét, majd megkérdezte:
Ott akarod hagyni az iskolát?
Charlie meglepetten nézett fel rá, és azt válaszolta:
Igen, kérem!
Ahogy gondolod, mondta a tanfelügyelőnő, majd hozzátette: Mindjárt elintézem a dolgot.
Charlie otthagyta az iskolát, és magántanuló lett, hogy független életet élhessen. Sohasem kért segítséget. Sokféle kétkezi dolgot is megtanult, de csak olyasmit tanult, amit érdekesnek talált, és egy ideig nem csinált semmi mást. Az anyja ráhagyta, mert meg volt győződve a képességeiről és a sorsáról. Az emberek részéről még sok ellenállásba ütközött, de most már nem vitatkozott, csak megvonta a vállát. Néhányan jobban tudják, hogyan kellene az embernek élnie, gondolta, még akkor is, ha fiatal. Nézte Charlie-t, aki soha nem akart Charles lenni, és érezte, mennyire szereti őt ezért, s csak úgy megcsókolta a fiú feje búbját. A csók bejárta a házat. Claire elkezdett nevetni, Borisz, aki éppen a kertet gondozta, körülnézett, és be akart jönni. Az anya ekkor hirtelen rájött, miért ő az, akinek ilyen szokatlan gyereke született.
