Már este tíz óra van. Milyen gyorsan elment a nap. Én pedig zsibbadtnak érzem magam.
Szokásom szerint minden nap felkeléskor elkészítem a napirendemet. Amikor ma korán reggel kinyitottam a szemem, tele voltam energiával és biztos voltam benne, hogy a legjobb útmutatásokat fogom követni, egészségesen étkezek, tornázok, lesz időm az örömre és összpontosítani tudok majd a munkámra.
Most viszont este tíz óra van, én pedig túl sokat ettem, nem voltam produktív, semmi különlegeset nem csináltam, mégis nagyon elfáradtam.
Kicsit elgondolkodom ezen és rájövök, hogy a maihoz hasonló nap már sokszor megismétlődött és ez nagyon bosszant. Olyan mintha ez a nap nem is létezett volna, mintha egész idő alatt nem lettem volna jelen.
Szeretném félresöpörni ezt a nyugtalanságot és pihenni. Végül is holnap majd megtalálhatom a módját, hogy rendbe rakjam a dolgokat.
Mégis, bár pihenni szeretnék, az önmagammal szemben támadt csalódottság és felháborodás keveréke nem hagy nyugodni. Miért nem tudom megcsinálni azt, amit világosan elterveztem?
Aztán rájövök, hogy harc folyik bennem. Számtalan vágynak és egymásnak ellentmondó gondolatnak a harca, amire folyton oda kell figyelnem.
Szeretnék a munkámra összpontosítani, de hamarosan kellemesebb elfoglaltságok emlékei villannak fel bennem, ami eltereli a gondolataimat és azt kezdem fontolgatni, hogy mennyivel jobb lenne egy könyvet olvasni. Végül ott kötök ki, hogy egyiket sem teszem; nem dolgozom eredményesen, se könyvet nem olvasok. Vagyis azért nem csinálom egyiket sem, mert a figyelmem két különböző dolog között oszlik meg.
Ez a szétszórtság rengeteg energiát elvesz tőlem és mindig kifáraszt anélkül, hogy képes lennék elvégezni a szükséges teendőimet.
Egy barátom egyszer azt mondta „a bölcs nem veszteget energiát” és ez a mondás elkezd gépiesen ismétlődni az agyamban.
Elgondolkodva a dolgon megállapítom, hogy csak akkor nem vesztegetek energiát, ha minden gondolatomat és érzésemet annak szentelem, amit éppen csinálok. Tehát a bölcsesség egy olyan tudatállapot, amelyben az ember gondolatai és érzései egybecsengenek a tetteivel. Amikor harmóniában gondolkodok, érzek és cselekszek, akkor a teljes energia jelen van!
Noha eljutottam eddig a következtetésig, ami logikusnak tűnik, mégis egy nagy probléma még megoldásra vár: hogyan hozzam összhangba a gondolataimat, érzéseimet és a tetteimet?
Mielőtt erre választ találnék, felidézem a napomat és látom, hogy milyen kevés figyelmet fordítottam a tevékenységeimre. Egyikben sem voltam teljesen jelen. Valójában gépiesen éltem, kötelességből vagy szokásból ismételgettem dolgokat. Ily módon a figyelmem a fejemben pillanatonként megszülető számtalan gondolat és érzés között oszlott meg.
Ez nem élet! Ez olyan, mintha egy álombeli szereplő lennék, aki nem maga dönti el, hogy mit tesz, vagy hogy mi történik vele. Így látom most magamat: a saját életem szemlélőjeként.
Mindez nagyon megdöbbentett. Ez lenne a valóságom?
Mindeme káosz mellett azonban észreveszek egy nyugodt teret – egy finom csendet, ami lehetővé teszi a számomra, hogy tisztábban lássam a dolgokat. Olyan ez, mint a hurrikán szeme, a vihar közepén lévő hely, ahol nyugalom van. Pontosan ez az a hely, ahol a saját lényem kérdéseket vet fel. Minden más csak mozgás és zaj. Ebben a csendben megtalálom a kimeríthetetlen energiaforrást, valamint a tiszta és élénk figyelem támaszpontját.
Ez a csend jelen van mindig mindenben. Ha az ember kapcsolatba kerül vele, akkor az élet konfliktusok, gépiesség és korlátozások nélkül zajlik. A csend magának a tudatnak a legtisztább formája, beidegződések, félelmek és előítéletek nélkül. Ennek a tudatosságnak az alapján minden gondolat, érzés és tett megtalálja a forrását, magját, ahonnan útmutatást kap.
Egy pillanatra csendben maradok – és a belső harc megszűnik. A mindeddig alapvetőnek és sürgősnek tűnő problémák, aggodalmak és gondok másodlagossá válnak.
Most este tíz óra egy perc van, a szívemet melegség és remény tölti el, mert most már valódi lehetőséget látok arra, hogy a tudatom és az életem kiegyensúlyozottá váljon.
